Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - Tímár Máté: Mire a nap körbejár… (elbeszélés)
Markolássza a parányi gyomrot, üresen járó garatja nyálat szaporít, s új szavakból méret ruhát magára a le-legörbülő szájacskával, melynek bizony a két szegletére nem rajzolja most azokat a bűbájos gödröcskéket a mosoly, vagy bátyja, a kacagás, amik néha a milliomos gazdagság érzésébe ringatják azt a bizonyos ta-tát. Sőt a nevét is megváltoztatják. Előbb a pa, a-papa, apapapapapapa leszen belőle, azután a tejesüvegre rímelő pa-pa, papapapapa, s végezetül keserves sírás, az érzelmek vekkere, mely szívüknél fogvást riasztja szüleit. S néha bizony még a türelmetlenség, sőt az indulat nyelvén is „csörög”. Mert ha a családfő a tasli fülével takarózik, és nem hallja a nevével-riasztást, a húgocskát, vagy öcsikét testének bölcsőjében ringató mam-ma bősz-hangosan ezt kérdezi tőle: Nem hallod? Ami a méltó folytatás lavináját indítja el. Hol az a szopógumis üveg? Mikor melegszik meg már az a tej? S a tetejébe a sürgetés oá-ja is olyan határozott, árnyalt, mintha a trónörökös máris az operaénekesi, vagy jobb híján a kántori hivatást választotta volna. Szerencsére a hosszú is véget ér, mire a szobaajtót nyitja visszaszépül ta-tává, a két karocska a felölelés U-betűjébe lendül, gazdájával együtt fészkét leli az atyai ölben, s ettől fogva csak a nyelések parányi gurgulái, meg az üveg játszadozó légbuborékjai jelzik: Rendben van minden, ne búsulj hát világ! S a teremtett mindenség nem is búslakodik. A madarak a világvárosi kősivatagban is oázisokat találva köszöntik márciust. A gerlepár fűszálakat, holt tavalyi lombot cipel a saját kivitelben készülő családi házához, s két térülés között egymásra kacag. A láthatatlan rigó úgy kacskaringóza, mintha bajnokságra törekedne. S mindezeket a Du na-parti torlódó forgalom, ha százfelé gépi zörejjel „korszerűsíteni” igyekszik is, sípoló hajó dá-dáza rendre, majd játszi pillangók hatástalanítják, anélkül, hogy ablakot tárnánk előttük. A napsugarak . .. Előbb a pálmafák legyezői között osonnak be, szálakra fésülve, mint egy tündéri szőke hajkorona aranycérnái, s meg is állapodnak a táplálkozó kicsi legény térdén, de azután tovább növekednek, fel egészen a fejére, és a fiam érdemelt figyelemre is méltatja őket. Két keze motollálásra készen utánuk nyuldos, arcán mosolygás suhan át, s megtellenek véle azok a csodálatos gödröcskék, sőt még a szopógumit is kitolja a szájából múlékony pillanatra, hogy ennyit mondjon: Ci-ca. És már nem is csak méltó köszönöm gyanánt, hanem tényközlésül is: Lassan megtelik a zsák! Jöhet az a szokott ritmusú Kisbence, a komájával, Mehemet-tel, aki tehenet sem látott, meg a többi félrevezető mondóka, hogy közben az utolsó ötven gramm is csorgókájára leljen. Mielőtt belépne a mam-ma, boldog köszöntésével, olvasatlan csókjaival, meg azzal a kék edénykével, amire reá kell trónolnia Áron úrfinak, körülrakva babákkal, állatsereglettel, jobban múljon az ideje, míg ki nem mondja hetedik szavát : Ka-ka ... így lép folytatásunk a tevőleges világ tenyerére, hogy a kora délutáni szendergés másfél mutatófordulását leszámítva este kilencig egy-elevenséggel táncoljon, botladozzon, fusson, és másszon rajta, úgy gazdálkodván hétszavas vagyonával, nevezet nélkül semmi se maradjon. S ha nem futná a szótárból, hát újakkal pótolja, amiket ugyan nem értünk, ő azonban mindenesetre a boldog önkifejezés botondi buzogányaként forgatja őket. Ilyen váltópénzek a fogalmak bazárjában a zeze, va-va, ti-ti, li-li, s az olyan mássalhangzó torlódások, melyeknek méltó érzékeltetéséhez lengyelnek kellett volna születnem. Felragadja a papucsomat, s megindul a lakásfolyosóra tárt szobaajtó felé, míg a televízió rabul nem ejti. Megáll előtte, hiányolja a váltakozó képeket, és mielőtt a gumitalpú lábbelivel képernyőn törölné, reászól : Ze-ze! Megbotlik a küszöbben : Va-va! Dobol a szolgálaton kívüli hősugárzón : Ti-ti! Beront a hálószobává rangoso- dott volt-cselédszobába, mely a napfénypillangók legdúsabb rajzása idején is villany23
