Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - Ódor László: Beszélgetés Jékely Zoltánnal erdélyi költő-elődökről, költő-társakról
rangra emelkedett a szemembe. Muzsikáló, őszi és tavaszi színekben pompázó versei — elég gyakran változtatott múzsáihoz — érthetővé teszik, hogy akkor is fölnéztem erre a törékeny, apró termetű trubadúrra, amikor már egy fejjel voltam nála magasabb. — Édesapja, Áprily Lajos oly sok nosztalgikus verset írt Erdély földjéhez, e föld neves, hű alakjaihoz. Gondolt-e Budapestről a Baar-Madas igazgatójaként s később is — haza? — Akkor gondolt csak igazán I Súlyos, konfliktusos élethelyzetből, szinte menekülve hagyta ott Erdélyt. De itt újabb — ha nem is olyan súlyos — konfliktusok támadtak. Mi több: magán érezte folyton az erdélyiek egy részének neheztelését... Kiköltözésének okait — valóságos okhalmazat volt! — időszerűtlennek tartotta — mentségül — megvallani. — Családi barátjukról, Reményikről Babits azt írta, hogy „költői értékei emberi értékek". Ilyen ember-költő volt-e valóban? — A bölcs, tapintatos Babits ezzel az eufemisztikus meghatározással a bántóbbat akarta elkerülni, mely körülbelül (gy hangzott volna: Reményik költői művén túlcsordulnak emberi szenvedései.... Ha azonban hozzátesszük, hogy az egész magyarságot megrázó és létében fenyegető történelmi helyzetben, mely talán Erdélyben volt a legsúlyosabb — ez a költő Illés prófétaként a közösség fájdalmait élte át és szólaltatta meg: akkor éppenséggel pozitívumnak fogható fel, hogy emberi magatartása művének fölébe nőtt... S ha volna műszer, mely a szenvedést méri és osztályozza, méghozzá a másokért való szenvedést, akkor Reményiket minden bizonnyal valahol az élen találnék ... — Szerepel-e s milyen mértékben költészete a magyar lírai tudatban? — Az az egyetlen egy vers, az Imádság című, melyet őtőle a Hét Évszázad Magyar Versei közé nagy kegyesen befogadtak, ennek a másokért, a még szenvedőbb szenvedőkért vállalt missziótudatnak megfogalmazása ... Olvastán csak csodálkozik az ember: egy ilyen vers költőjéhez miért nem lehet az utókor sokkal, sokkal elismerőbb? Talán mert Reményik minden elkötelezettség nélkül, függetlenül, magánemberként szenvedett, s kifejezésmódja szerint a Bach-korszakban fel-feljajduló költők hangján panaszolta országgá a maga s milliónyi sorstársa fájdalmát, szorongásait? — Költőtársa, Tompa László — versei szerint — kemény, konok, keserű ember volt. Igaz-e ez a bennünk élő kép? — Megvallom, magam is inkább versei alapján ismerem . .. Amikor először láttam, még gyermekszemmel néztem rá: mélytűzű, koromfekete szemű, sovány, kopasz óriás állt fölöttem; akkora koponyával, hogy abban két emberi agyvelő is elférhetett... Egy-egy levelének, verskötetének érkezése Enyedre, megható dedikációval, mely társ- talanságát, baráti kéz keresését fejezte ki — mindig nagy esemény volt apám-anyám életében. Az Erdélyi télben, a Lófürösztés, a Ne félj című versére még gyermekilletve kamaszkoromból emlékszem. És amikor Kolozsvárt először láttam, lehet, hogy „rettenve” néztem rá, mint versében a vad: „arcára mennyi kín kövült!”... Kérdésére visszatérve: a konok jelzőt inkább kitartóra, elszántra, rögbekapaszkodóra változtat, nám. A keserűt pedig Juhász Gyula keserűségéhez mérném, akivel, verseinek melankóliájában, közösségi mivoltában rokon költő ... Hadd kérdezzem meg, mint Reményik Sándor esetében: ha nálunk az érdeklődők Tompa-verset keresnének, találnának-e? Nálunk, mert odaát mindkettejüknek megjelentek újabb kiadásban versei. Nem tudom .. . Tompa László 1963 óta halott. De például a Hét Évszázad Magyar Verseinek 1972-es kiadásában, ebben a csak a mai Magyarország területén élő és haló költők számára fenntartott „üdvleldében” egyetlen vers sem jelzi, hogy a néhai boldog emlékezetű Mihályon kívül élt egy László keresztnevű Tompa is... A Magyar Irodalom Története 5. kötetében viszont — 1966-ban — érdeme és rangja szerint 17
