Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (II. A nyugati végeken - Vasi és zalai népcsoportok)
oda kell figyelnünk. Fokozza a zavart, hogy az ausztriai, burgenlandi Őrségről meg szoktunk feledkezni és az ideátit még tovább tagoljuk: Külső- és Belső-, valamint a kettő között elterülő Történeti Őrségre. Nálunk kb. 18 falut sorolunk az Őrséghez, de néprajzi szempontból ennél jóval kiterjedtebb, és nagyon közeli a rokonsága a szomszédos Göcsejjel is. Göcsej alapszavában bizonyára a göcsörtös, göcsös szó lappang, e nagy táj pedig a Zala— Kerka—Válicka között terül el; de ennek határai sem merevek, idők folyamán kezdték egész Zalára kiterjeszteni. Göcsejtől nyugatra van a vele legrokonabb Hetes, melynek neve ismeretlen eredetű. A néprajztudomány főként az Őrségre és Göcsejre figyelt fel, a többiről csak igazán szórványos adatokkal rendelkezünk. Említett tájaink kialakulása és történeti sorsa némileg eltért. Az Őrség elnevezése utal XI. századból eredő gyepűvédő szerepére; a nyugati határ védelmére ide telepített lakosság bizonyos önkormányzatot élvezett: az őrnagy vezetésével élték félig független életüket, míg a 17. században a Battyhányiak kiváltságaiktól meg nem fosztották őket. Régies életmód, irtásokra, dombokra és erdőszélre épített ún. szeres település a jellemzője, ahol tehát családok, családcsoportok élnek egymás szomszédságában, nem pedig zárt faluban. Régies építkezés és életmód jellemzi az őrségieket; mindennek sok részletét feltárták kutatóink. Lehet, hogy Göcsejnek is volt határvédő szerepe, de a horvát királyság csatlakozásával ez elenyészett, mindenesetre Hetés még sokáig köz- igazgatási egységet, nem néprajzi csoportot jelentett. Göcsej településképe is Őrségéhez hasonló; dombhátakon, kis csoportokban történt település a jellemzője, de itt már bizonyos sorosság tapasztalható. Mindenesetre az őrségi szereknek megfelelői a göcseji szegek, ha nem is pontos megfelelői egymásnak. Az egész nagytáj jellemző települése a sok apró falu, melyet a szerek és a szegek még tovább tagolnak, így Göcsej 104 községe összesen 215 szegből, ill. településrészből tevődik össze. Ráadásul a múltban a határ is tenyérnyi parcellákra volt szétszabdalva, községenként néha több száz, olykor pedig ezer tagra! Igaz ugyan, hogy hazánk éghajlata szeszélyes, gyakori az aszály, de területünkön ez a természeti csapás ismeretlen, ellenkezőleg: oly sok a csapadék, hogy védekezni kell ellene! Kialakult az ún. bakhátas szántás, mely a szét- és összeszán- tásnak ügyes kombinációja, a barázdák között keskeny vízlevezető árkokat hagy. Az erdőtakaró mindig is kiterjedtebb volt az országos átlagnál: cser-, tölgy- és bükkerdők, valamint napfényesebb hajlatokban a szelidgeszte- nye tenyészett és részben tenyészik ma is. (Valamikor hozzájárult az állandó telephelyek kialakulásához.) Régi faházas és fafaragó vidék, szinte a teljes önellátásra berendezkedve: nemcsak a lakóház és a melléképületek, hanem a belső bútorzat, sőt még az edények egy része és természetesen a temetői fejfák, keresztek is fából faragónak. E tájra jutott el legkésőbb az asztalosbútor és a színes virágmintás festés is, legtovább élt viszont a karcolt, vésett és faragott motivika. Ahol pedig az erdő nem volt uradalmi tulajdon, fennmaradt az ún. közbirtokosság: a község közös tulajdonában lévő erdőből sorsolással juttattak a lakosoknak. (Az utolsó ilyen tulajdonközösségek csak az 1970-es években oszlottak fel Zalában!) Barkácsoló, míveskedő emberek élnek itt, még a falusiak sem csupán parasztok, a városokban pedig régtől fogva összpontosul az ipar. A szemtermelés kevéssé volt fontos, annál fejlettebb volt viszont az állattartás, főként a tejelő szarvasmarháké. Az Őrségben pl. ugyanannyi tejes ételt ismertek, mint amennyi zsírral készültet, ami országos viszonylatban igazán külön- eges! E nagyobb tájakról mezőgazdasági vagy ipari kivitelre ugyan kevés jutott, de azért önmagukon belül fejlett munkamegosztást alakítottak ki, mely állta az évszázados átalakulás próbáját és egészen az egyes falvakig lebontódott. így pl. Göcsejben a mikefaiak vásári pecsenyesütők voltak, az ebergényiek marhákkal kereskedtek. Hernyéken szenet égettek és fazsindelyt készítettek stb. (Gönczi Ferenc: Göcsej. Kaposvár, 1914. 651—2.) Ezt a felsorolást a több száz Vas és Zala megyei falu tekintetében még tovább is lehetne folytatni. Míg a falvak közötti gazdasági—társadalmi munkamegosztás korszakonként — szükség szerint — átváltott, mai kifejezéssel: átstrukturálódott, néhány alapvető iparág (fafaragás, fazekasság stb.) viszont századokon, sőt évezredeken keresztül fennmaradt, és az újabb korokig régies szinten rekedt meg. A vasi gerencsérek (fazekasok) korongja és kemencéje pl. egyaránt eltér az országostól, régies és Itália, ill. a mediterrá- neum felé mutat: az edények virágozása sem nagyon következett be, az írókával, ill. ecsettel való mintázást pedig csak a két világháború között sajátították el e célra rendezett iparművészeti tanfolyamokon! A társadalom A honfoglaló magyarok bizonyos késéssel érkeztek ide és avar, valamint pannonszláv (esetleg még frank) lakosságot találhattak itt. Nyugat és dél felé egyaránt védelemre rendezkedtek be, kiépítették a gyepüket, míg azonban a németek felé a XI. század közepetáján megszervezték a különjogos, határvédelemmel megbízott és ön- kormányzattal rendelkező (valószínűleg besenyő alaprétegű) Őrséget, a déli gyepük az I. László király kori horvát csatlakozással feleslegesekké váltak. A magyarság az itt talált „őslakosokat” beolvasztotta, ellenben mind nyugat, mind pedig dél 91
