Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 2. szám - MŰHELY - Februári beszélgetés. „Elvében él a nemzet” (Veress Miklós válaszol Görömbei András kérdéseire)

költőnemzedék megpróbálkozott. A történelmi tudat sorvadása elleni tettünk egyben kísérlet volt arra is, hogy társadalomjobbító szándékainkat valódi költészet formájában közöljük. Azokat a rokonvonásokat, amelyek e társaságot nemzedékké tették, néhány év múlva tisztábban lehet majd látni, s nem lesz szükség semmiféle bizonygatásra.

Ezt a nemzedéket azzal is vádolták, hogy nem különbözik eléggé, túlságosan is hagyományokban gyökerezik, sőt éppen ahhoz a hagyományhoz kapcsolódik, amelyhez Nagy László nemzedéke is fordult. Rád fordítva a kérdést: rólad közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy ebben a nemzedékben te asszimilálod a legtöbb hagyományt, te fogadod be leginkább a sokféle ösztönzést. Nem félted-e tőle egyéniséged? Mi a véleményed a hagyomány és korszerűség viszonyáról?

— Az is közhelyszámba megy, hogy egy költőnek nem szabad sokat olvasnia, mert akkor mások befolyása alá kerül. Azt hiszem ezt a babonát—meggyőződésből vagy lustaságból — még ma is nagyon sokan komolyan veszik. Az ösztönös költő, aki mindenféle tudás nélkül, amúgy kocsmaasztalon firkantja le zseniális verseit, mindig tetszetősebb és divatosabb figura, mint az, aki nem játssza el ezt a szerepet, s kiadja titkait. A tudós költő amolyan stréber diákká vált köztudatunkban, aki tehetségét szorgalommal pótolja. Legendák keringenek például Ady műveletlenségéről és Babits hangyaszorgalmáról, holott mindkét nagy költő ravaszul csak annyit árult el az embereknek, amennyit azok hinni akartak személyiségükről.

Én elárulom magam azzal, hogy gyakran írok utalásos verseket, amelyekből kitűnik olvasottságom. De ahhoz, hogy az ember a saját szintézisigényének eleget tudjon tenni, kénytelen megismerni előzményeit, mindazt, amiből műve — akarva-akaratlan

— táplálkozik. Nem szégyenlem, hogy annak, amit így megismerek, nyoma marad költészetemen, mint ahogy Ady sem szégyellte a kurucdalokat, Babits sem az Aranyhatást. Nemzedéktársaim és köztem az a különbség, hogy nem a Nagy László-nemzedék által feldolgozott hagyományt asszimilálom, hanem az eredetit. Ezért látszik többnek a kevés. A másik lényeges különbség, hogy rám nem jelenkori líránk hatott, hanem

— éppen olvasmányaimnál fogva — versei és fordításai révén a Nyugat-nemzedék, s mivel jóval korábban kezdtem írni és publikálni másoknál, ez a gimnazista korombeli hatás volt a döntő. A harmadik, hogy harmincéves korom körül döbbentem rá: nemcsak a szerepjátszás létezik a költészetben — másokat megidéző módszerként —, de lehetséges az is, hogy az ember — ha alkalmas rá egyénisége — bárkit befogadhat saját személyiségébe. Jóval később jöttem rá, mennyire veszélyes úton járok — nem költői egyéniségem, hanem idegrendszerem szenvedi meg. Megtelt a személyiségem olyan lelkekkel, akik néha ma is kiüvöltenek belőlem, holott én csak egy-egy versre akartam szállást adni nekik. így született meg a Petőfi-ciklus, a Kölcsey- vagy a Vajda-vers — nem is szólva a Nyéki Vörösről vagy a Szenei Molnárhoz írottról —, melyeknek minden szava utalás az eredetire és saját élethelyzetemre, úgy azonban, hogy a kifejezést és rímet, strófaszerkezetet és képet sajátomévá asszimiláltam. Ezek a más nyelvre lefordíthatatlan, többrétegű versek az ösztönösség és tudatosság házasságából születtek.

Hagyomány és korszerűség? Ha arra hagyatkozna a költő, hogy van a magyar olvasó- közönségnek egy része, amely elájul Ezra Poundtól vagy Eliottól, mikor klasszikus vagy későbbi műveltségélményeket épít bele versébe, megveti viszont a magyar poétát, aki saját kultúrköréből táplálkozik — akkor behódolna a divatnak. Ha azokra figyelne, akik csak népdalhagyományt és finnugor kincset ismernek — ugyanilyen egyoldalúvá válna. Tudomásul kell venni, hogy a modern költészet utalásos jellegű, de nincs diszciplína, mely szabályozná, melyik évtizedben kit lehet föleleveníteni. (Ha csak nem az évfordulók rendszere!) Sok mindennel lehetne példálózni, hadd tegyem eggyel: az avantgárdnak nevezett Kassák Lajos öregkori költészete sokkaltahagyomá81