Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 2. szám - MŰHELY - Februári beszélgetés. „Elvében él a nemzet” (Veress Miklós válaszol Görömbei András kérdéseire)

Aki egy kicsit ismeri életednek ezt a szakaszát, az hajlamos költészeted forrásaként a szenvedést megjelölni. Első köteted a maga élményszerűségével nekem is ezt sugallja, de a második, az 1975-ben megjelent bádogkirály összetettebb hangvételével már azt is megengedi, hogy feltételezzem: a költő szabad szubjektumának bilincseitől,közvetlen élményeitől,és tudatosan alakítja a maga művészetét. Hogyan látod költői önszemléleted fejlődését, változását a kezdetektől máig? Verseid tanúsága szerint sokat foglalkoztat saját költői mibenléted, feladatod, lehetőséged?

— Voltak életemnek olyan percei, órái, évei, amikor a létem a szenvedésre szimpli- fikálódott, de az is előfordult, hogy öntudatlanul vívtam ki magamnak a szenvedéshez való jogot, ahogy például a gyerek teszi. Igen sokszor bántott az is, hogy a külső szemlélők — kritikusok, szerkesztők, barátok, szerelmek — mindazt, ami történt velem, szerepjátszásnak vélték, holott én a szenvedést sohasem tekintettem sem eszköznek, sem célnak, igaz, nem is utasítottam el. A mai ember egyik legveszélyesebb önpusztításának tartom, hogy a szenvedésnek minden formáját ki akarja iktatni életéből, s ahogy jókedvet a bohócokra és más mulattatókra, ahogy a küzdelmet a sportolókra és filmhősökre — úgy akarja ezt az életérzést áthárítani a művészekre. Ahhoz az újsághírben szereplő lombikgyerekhez hasonlít így majd, amelyiket állandóan óvni kellett, mert hiányzott belőle a fájdalomérzet, tehát bármely pillanatban halálra sebezhette, égethette volna magát. A szenvedés tehát a test és a lélek védekezési formája. Akárha egy emberé, akárha egy népé.

Ha első kötetemet hamarabb kiadják, benned is más az összkép. Mivel azonban az Erdő a vadaknak kéziratanyaga 1965—70 között jónéhányszor visszautasíttatott, de közben új versek is születtek, az át- meg átdolgozások következtében csak az maradt benne, ami egy sajátos és szenvedésekkel teli időszakhoz kapcsolódik. A Bádogkirály már annak a fölszabadító hatásnak köszönhető, amit hivatalosan is jelképezett egy díj: az a sokszor vergődéssé gyengülő hit, amellyel magamnak az úgynevezett társadalmi megbízatást előlegeztem, s amelyet — hitet, megbízatást — oly sokan kétségbevontak, vagy amire érdemtelennek tartottak — nem volt hamis. Húsz éves koromban mindenkinél fontosabbnak éreztem költőmagamat, később magam fölé emeltem népet és emberiséget — mostanában reménykedem, hogy eljuthatok a harmóniáig. Mindenesetre: csak 1975 körül értem el, hogy tudatosabban lássam saját lehetőségeimet, reálisabban múltamat.

Nem az első fellobbanás, az első publikáció, hanem azóta érzem költőnek magamat, mióta megtanultam versekből költészetet építeni. Sokszor éppen a magammal és régebbi szemléletemmel folytatott vitákból tűnik ki ez: az Erdő a vadaknak záróversében éppen Kőmíves Kelemenné a föloldó példa, aki halottan is megáll a falban, az idén megjelenő Porhamu című kötet Requiem egy költő sírjánál című versében viszont azt mondom ki, hogy Kőmíves Kelemenné már fölös fájdalom. Ahogyan szemléletem, módszerem is változott. Én éppen az Erdő a vadaknak korszakában éreztem úgy, hogy túlságosan is elvontan fogalmazom meg létélményeimet, a Bádogkirály esetében viszont azt, hogy utalásaim konkrétabbak, de lehet, hogy kívülről ez másként látszik. Az élményszerűség — ez a véleményem — semmiképp sem redukálódott, de a módszer — például a Petőfi- vagy a Bulgakov-ciklusra hivatkozhatnék — más. A Porhamu — úgy vélem — kísérlet egy újabb szintézisre, s majd a megjelenés utáni tanulságok segítenek további utamon. Ahhoz képest, amilyen ösztönösen írok verset, meg kellett tanulnom legalább annyira tudatosan szerkeszteni: így módom van szigorú korrekciókra, hogy az általam fontosnak vélt összefüggések kössék össze verseimet. Ha úgy tetszik, ez a tudatosság a habarcs abban az épületben, amelyet — talán majd — költészetemnek lehet tartani. Akkor válik érthetővé, ami valamikor homályban maradt, akkor lesz bizo77