Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - VALÓ VILÁG - Kelemen András: A sámánizmus - kórlélektani szempontból
KELEMEN ANDRÁS A SÁMÁNIZMUS - KÓRLÉLEKTANI SZEMPONTBÓL Mi adhat jogcímet arra, hogy egy elmeorvos szakmája szempontjából vegye vizsgálat alá a sámánizmus jelenségkörét? Van jogcím erre. Már a korai néprajzi leírások óta kísért a múlt századi mechanisztikus felfogás, mely az ide tartozó jelenségeket csak kétféleképp volt képes értelmezni: vagy tudatos becsapáson alapuló szélhámoskodás vagy elmebetegség. A kérdés azért merült fel ilyen élesen, mert a technikai civilizáció körülményei között kialakult diszkurziv gondolkodás számára ez a hiedelemrendszer egészében meghökkentőnek, érthetetlennek tűnt. Az utolsó szibériai sámánokat személyesen felkutató DIÓSZEGI VILMOS a néprajzos szemével annyit tud erről mondani, hogy az általa megismert sámánok javarésze idegrendszeri zavar tüneteit mutatja.1 Van köztük hallgatag, zárkózott, fejfájós, orrvérző, arcrángásos; egyikük éppen szellemi fogyatékos. Ám azt is leírja: „A sámánok nemcsak idegrendszerük érzékenységével, hanem valamilyen tehetségükkel is kiválnak a többiek közül: így vagy amúgy, de felülemelkednek az átlagon.”2 Utal itt különösen a szárnyaló képzeletre, a szuggesztív előadásmódra, a fejlett esztétikai érzékre. (Idegrendszeri zavaruk, bizalmatlan viselkedésük részben annak is betudható, hogy a korábban megszokott, sőt megbecsült tevékenységük tiltottá és megvetetté vált!) Azonban a tevékenységükkel velejáró ismétlődő önkívületi (transz) állapotok tápot adtak a kórlélektani magyarázatoknak. Véleményem szerint következetesen külön kell választani a jelenségek elemzésében a sámánná válást (iniciációt) és a későbbi révüléseket. Ugyanis az előbbi a tényleges betegségekre emlékeztet, pontosabban: nem a feltárható testi kórfolyamattal meg nem alapozható pszichózisokra, hanem a testi betegségeket kísérő elmezavart állapotokra (szomatózisok). A későbbi révülések a (kezdeti katartikus élmény után átalakult) személyiség aktív ténykedései révén valósulnak meg. A kezdeti katartikus élményt legmegragadóbban ADY ENDRE fogalmazta meg: .. . Azt hittem, akkor azt hittem, Valamely elhanyagolt Isten Életre kap s halálba visz S, íme, mindmostanig élek Akként, amaz éjszaka kivé tett S Isten-várón emlékezem Egy világot elsüllyesztő Rettenetes éjszakára: Különös, Különös nyár-éjszaka volt.3 Vagy ahogy JUHÁSZ FERENC írja a rajta hallucinogén anyaggal végzett kísérlet ösz- szegzéseként: „Megértettem az ősi indián-beavatási-szertartás titkát: a frissen-be- avatott férfi, az új harcos már nem fél a Végső-Várhatótól, mert tudja, gyötrelmes és könyörtelenül fáj a halál-kezdet, de csodálatos a halál-befejezés ... S ha én a szer-hatás alatt és után mérgezéses haldokláshoz is hasonlítottam állapotomat, mégis egész- magammal, egész-létezésemmel tudtam, hogy hatalmas életélmény részese voltam .. .”4 Vegyük sorra a felmerült kórtani nézeteket. Az eszméletlen állapotok és automatikus mozgások kapcsán felmerült az epilepszia diagnózisa; a sámánná válás szakában jelentkező — homályállapotban történő — el- bolyongások pedig annak temporalis (=halántéklebenyi) vagy pszichomotoros formájára utalhatnának.5 Azonban e tünetek a sámántevékenység megkezdésekor — vagyis kifejezetten egy lelki esemény: a döntésre jutás kapcsán — megszűnnek. „Uralkodni
