Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - VALÓ VILÁG - Hoppál Mihály: Deviáns magatartás és etnikus hiedelemrendszer
hiszen jobban ismertek voltak az egyén számára a helyes viselkedés szabályai, mint a mai városi ember számára a „korlát nélküli szabadság” szabálynélkülisége, ez utóbbit ugyanis lehetetlenség kiismerni. Az etnikus csoportok — vagyis azok a kis közösségek, amelyek huzamos együttélés során kialakították a maguk jellegzetes kultúráját, kulturális jelrendszerét (pl. a népviseletet, építkezést, munkastílust, népművészetet — kalocsai falfestést, mezőségi zenét és táncot példának okáért) és természetesen a maguk hiedelemrendszerét is — ezek a közösségek nemcsak a deviáns személyiség jegyeit írták le, hanem a hozzájuk való viszonyulás viselkedésformáit is. Gondoljunk csak azokra példaként, akiket a közösség „táltos”-nak, tudósnak tartott a néphit szerint már születésükkor kiválasztattak — hiszen foggal vagy burokban vagy eggyel több ujjal születtek. Nemrégiben bemutattak egy nagy sikert aratott filmet, amely ennek megfelelően nagy port vert fel országszerte — Moldován Domokos: A halottlátó c. filmje volt ez. Van a filmben egy kép, melyet bizonyára nem mindenki értett: a halottlátó asszony fekszik a padlón (a kép olyan mint egy régi fénykép!), mintegy révületben, ájulatban. A jelenet megértéséhez tudni kell, hogy csak az nyerhette el a halottlátás képességét — a régiek hiedelmei szerint —, aki fiatal korában 7 vagy 14 éves korában „elrejtezett”, révületbe esett — (a két szó gyöke a rejt és révül ugyanaz a magyar nyelvben) — vagyis olyan betegségbe, amely hosszantartó, mély alvással járt együtt. Ez volt a jel a közösség számára, hogy közülük valaki különleges képességekkel lett gazdagabb. A sámánizmus nemzetközi szakirodaimából sorozatban lehetne idézni azokat a példákat, amelyek arról szólnak, hogy az ily módon váratlanul megbetegedett egyént a közösség, a szú'kebb környezet szinte kényszerítette a sámán, a gyógyító ember szerepének felvállalására. Természetesen sok esetben a sámánok saját elbeszélésében ez úgy hangzott, hogy a szellemek kényszerítették őtet a sámánkodásra, az „elhívás” után a dob és más felszerelési tárgyak elkészítésére, mert különben nem tudtak megnyugodni! Az érdekessége a dolognak — s talán éppen ez az általános érvényű tanulság a deviancia szempontjából — hogy a deviáns egyéniség jegyeinek meghatározása mélyen az adott közösség hiedelemrendszerében gyökerezik. A hiedelmek adott rendszere — amelyek kialakulása természetesen hosszú történelmi folyamat eredménye — meghatározza egyfelől azt, hogy ki és milyen körülmények között tekinthető deviánsnak, másfelől pedig a velük szemben követendő magatartás formáit, patronjait. Érdekes megfigyelni például, hogy a magyar paraszti (falusi) közösségek számára az iszákosság nem tartozik a súlyos deviancia fogalomkörébe, a városi értékrend (és hiedelmek) szerint viszont titkolandó és elítélendő. A hagyományos megítélés szerint, mint az példánkból is kitűnik — a tudás, valaminek a tudása, a többiekétől eltérő ismeretek birtokolása már elég alap az egyén deviánsnak minősítésére. Eszmefuttatásaink és példáink sorának végére kívánkozik még néhány gondolat. Nevezetesen az a közismert tény — bár nálunk erről kevés szó esik nyilvánosan —, hogy a hagyományok szülte értékrend és hiedelemrendszer ismerete, egyáltalán a nemzeti kultúra ismerete az alapja az egyén, illetve a közösség identitástudatának. Az identitástudat zavarai — a költő szavaival mondva: a nemzeti önismeret zavarai — súlyos következményekkel járnak mind az egyén, mind pedig a közösség szempontjából. Az utóbbiakat veszélyes kollektív neurózisok kerítik hatalmukba — példaként csak a legismertebb devianciára említhetjük a fasizmust, illetve a terrorizmust. Az egyént pedig a talajtalanság, a sehova sem tartozás nyomasztó érzése keríti hatalmába, s ez az állapot prekondícionál a legszélsőségesebb deviáns viselkedési formák követésére (bűnözés, kábítószer stb.) 47
