Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - Végh Antal: Tengeren túl, magyarok közt (útirajz)
Arról a tanyáról egy hűtőgépet kell elhozni, majd be Torontóba, a pap egyetemista fiainak. Kölcsönbe kapják. László holnap viszi a hűtőgépet Torontóba, úgyhogy én is vele mehetek. Legalább nem kell értem fáradjon senki, vagy egyedül buszoznom vissza Torontóba, ahol már csak egy napot töltök. Holnapután megyek, Torontóból Chicagóba „egyenes repülőút” vezet — keresztül a Huron és a Michigan tó fölött. Nem is olyan nagy távolság, hiszen csak „tavakon” kell átrepülni. Mielőtt a tanyára mentünk volna, csavarogtunk még egy jót itt a „Nyírségben”, erdők között, „bokortanyák” mellett, színes farmházak előtt. És a Huron-tóparton is, amelyről csak akkor gondolja az ember, hogy tó, ha ezt tudja! Mert egyébként tenger! Éppen úgy járnak-kelnek rajta a tengeri hajók, mint bármelyik óceánon. A partján piszkosszürke a víz. Elhagyott mólók, lakatlan week-end házak, kisebb- nagyobb nyaralók, hol sűrűbben, hol csak egészen ritkán. A tóparti fövényre rengeteg kagylót, csigát és „tengeri herkentyűt” vet ki a hullámzás. Ide nyáron kellene jönni, őszidőben nagyon elhagyatott itt minden. Olykor végigsöpört a tavon a hurrikán, meglegyintve a part mentét is, aztán jöhet a biztosító. Ezen a vidéken semmi sincs olyan drága, mint a biztosítás! Mert hogy ilyen fontos sincs semmi! Biztosítás nélkül itt nem lehet élni. Tudják ezt a nagy biztosító társaságok is. Az óriás esők mindig elmosnak valamit. Az óriás szél hol házakat borogat fel, hol erdőket tarol le, az anyaföldig. Mostanában még csak hagyján, azt mondja Pándi Szekeres László, nem volt semmi különös nagy természeti csapás Delhi vidékén, de már nagyon feszül a gond az emberekben: jönni kell valaminek rövidest, ha más nem, majd a nagy téli hóviharok! Amelyek sokszor megbénítják egész Kanadát. Nem volt az út túl hosszú a tanyára. És főként könnyen járható betonút volt, pedig erre már igazán megritkulnak a tanyaházak. Erdőkön, mezőkön túl, végre ráleltünk a tanyára. Az épületek fából, és körülkerítve az egész porta. Ilyen helyen csak-csak csinálnak kerítést, de bent a falvakban, a kisvárosokban soha. Szabadon egyik ház a másik mellett. Hogy megmosolyognák ők a mi betonos, vaslemezes, vagy szögvasas kerítéseinket. Amelyeknek a készítését előírja a tanács is. Mégpedig az épület rangjának megfelelő kerítést; beton alappal, vagy terméskő oszloppal. Ha nem készül el a ház felépítése után időben, jön a bírság ... Itt egy országra szóló vagyont lehetne szerezni, ha mindenkit megbírságolnának, aki nem épített kerítést. Miként otthon nálunk hány város hány lakását lehetne felépíteni abból az anyagból és pénzből, amelybe a rangos vagy még rangosabb kerítések kerülnek? Azt gondolhatná az ember, hogy éppen fordított a helyzet. Nálunk égetőbb a lakáskérdés, tehát mi csinálunk több lakást, és kevesebb kerítést. És hogy nálunk sokkal inkább jobb a közbiztonság, tehát mi félünk kevésbé, de ha csak dísznek szánjuk a kerítést — és nem a rosszemberek ellen — nem lenne-é szebb dísz a fa, a bokor? Vagy a lugas, a virág, a fű? Komondorkutyák acsarkodnak ránk. A kutyák acsarkodására, az autóduda többszöri visongatására végre előjött egy fickó, jóvágású fiatalember, rongyos farmerben, mezítláb. Bevágódott hozzánk a kocsiba. Most jött haza nemrég Párizsból, ott végezte az egyetemet a Sorbonne-on. De nem vállal hivatalt, gazdálkodni fog az apjával. Huszonnégy éves. A háztól jóval lejjebb kellett mennünk a majorba, mert ott volt a hűtőszekrény. Itt egy olyan nyári „munkásszállás”-féle is, mert a farm nyáron elég sok alkalmi munkást foglalkoztat. A pap három fia is ide jár nyaranta dolgozni, három-öt dolláros óra21
