Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XII. Nagykunok, hajdúk, sárrétiek, nyíriek, a folyók között és a hátakon lakó magyarok)
Említettük, hogy itt nagyon eleven még a török és a tatár emléke, vaskos kötetre rúg a Rákóczi-hagyomány anyaga is, 48 és Kossuth folklórját azonban hasonló alapossággal még nem szedtük össze. A legutóbbi időkig élt itt Kádár István 17. századból származó históriás éneke, és járták a vásárokat és a sokadalmakat Tinódi kései utódai, a vándor históriások. Az itteni folklór ugyanakkor egy kissé irodalomközeli is, bizonyára a diákok hatására; pl. Hatvani profesz- szor mellett Csokonai is valóságos népi hős, sőt minden nagyobb helységnek vagy tájnak megvan a maga külön történeti hőse (pl. a hajdú Varga vagy Csavarga Miska, a gyulai Toronyi Tamás és később a népszerű betyárok; Fábián Pista, Geszten Jóska és sokan mások). Kedvelik a furfangos obsitos- és imposztortörténeteket, ezekből garmadával szedett össze a fáradhatatlan Szűcs Sándor, aki e jóízű, régies történeteket költői módon tovább is meséli. A betyárballadák mellett a pásztordalok (— Debrecennek van egy vize; — Hortobágyon kivirult az ibolya; — Kiszáradt a tóbul; — Amoda a Kadarcs mellett; — Magas a torony teteje; — Ócsó mán a pásztor... stb.) is központi helyet foglalnak el a folklórban, sőt egy részük bizonyosan innen terjedt el országszerte. (Ecsedi Lajos kis kötetkét adott ki belőlük.) Elsősorban a Tiszántúlra jellemző a szabályos, vagyis verssza- kolt siratóének, másutt ez a műfaj tipikusan rögtönzött. Itt a Tiszántúlon egyébként az egész halotti énekköltészet szinte csak „átmeneti” műfajokból áll; a virrasztóének, a halotti búcsúztató és az említett sirató ma már nem is teljesen választható el egymástól, sőt még a bánatos hangulatú lírai dalok is befolyásolták ezeket. Előzőleg a maga helyén néhány szép szólást már idéztünk, záradékul álljon itt még egy-két népi bölcsesség; — Kun László szekerére ül, aki elszegényedik; — A róka álmában is a csirkét számlálja; — Erdőben szólsz: meghallik, mezőn teszel; meglátszik; — Úgy megvertél, isten, hogy még a botot is rajtam feledted; — Nem kell hinni a legénynek, míg liba nem legel a sírján! Szól a duda, verbuválnak ... A népzene és a néptánc szempontjából szinte ugyanazt mondhatjuk, amit a költészettel kapcsolatban is imént már megállapítottunk: régies dallamok (pl. a dudanóták, botoló dallamok, a Mezőség felé átvezető ún. jaj-nóták stb.) és táncok (a párbajszerű botoló, a botos pásztortáncból kifejlődött hajdútánc, melyet kelet-európai típusú dallamra járnak; a katonás verbunk, a háromrészes csárdás, a női körtáncot pótló körcsárdás stb.) maradtak fenn, de ugyanakkor erre a gazdag zene- és tánckincsre erőteljesen hatott a hivatásos művészet is; ennek legszebb példája a nép körébe jutott és onnan Kodály által ismét kiemelt és feldolgozott Kállai-kettős! (Felülről fúj az őszi szél, Zörög a fán a falevél.) Talán még maguknál a zenei- és táncprodukcióknál is érdekesebb a róluk kialakított közvélemény. így az egyik ördöngös dudásról pl. azt mesélik, hogy forgószéllel vitette magát, és ha felült egy szekérre, hat ökör sem tudta elvontatni. Bodrogközben azt tartják, hogy; — A tánc olyan, akár a méz: nem is vóna jó dógozni, ha még tánc se vóna! Csak a sánta és a mérges ember nem táncol. Igyekszik is mindenki megtanulni, pl. a múlt századi verbunkos Egres Kis Lajosnak olyan híre volt, hogy bandájában ingyen arattak a fiatalok, csakhogy a munka szüneteiben megtanítsa őket táncolni! így itt pl. a csárdás is változatosabb, a dunántúlinál valamivel dinamikusabb is, és a motivika más táncokban is eléggé gazdag. A táncot mindenki komolyan veszi, a leánynak pl. legnagyobb szégyen, ha ki muzsikálják, vagyis zeneszóval kísérik az ajtóig, és ott kilökik. Hasonló megszégyenítés, amikor táncra kérik, de hirtelen seprőt nyomnak a kezébe; és végül ismert legénybosszú a gyanútlan lány bálba hívása is, ahol azonban senki nem kéri fel. Az ilyen persze soha nem marad bosszulatlan. (folytatjuk) 96
