Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XII. Nagykunok, hajdúk, sárrétiek, nyíriek, a folyók között és a hátakon lakó magyarok)
ként a 9-es szám szerepe domborodik ki; de a „tettes” kiderítésében éppúgy felhasználták a rostát, mint a férjjóslásban és a tolvaj kitudakolá- sában is. A szemverés megelőzésére is sokféle eljárást alkalmaztak, pl. az egyik legrégiesebb a gyermek szemének háromszori kinyalása, közben a jobbra-balra-hátra köpés és valamennyi ártó szemre mondott elhárító mondóka. A boszorkányhit is nagyon eleven volt, pl. tudtak a repülőzsírral (a hónaljat vagy a talpat kellett vele megkenni), a szalmaszálon való utazásról stb. A táltoshit átjárta a boszorkányképzetkört is: itt a boszorkányok is megvívtak egymással és csak a győztes babonájának lett ereje; ismerték a szarvasagancsos boszorkány alakját, aki nem fért be a keskeny falusi templomajtón. A boszorkányok korlátozott hatalmára jellemző a következő elképzelés: a megrontott tehenet áthajtották egy másik faluba, ott már nem volt ereje a bűbájosnak! (Regionális hatalmuk volt a táltosoknak is!) A Tiszántúl a táltoshit egyik „klasszikus” földje; pl. a túrkevei jegyzőkönyvek már 1801-ben említik Csuba Ferenc táltost, aki meglátta a földbe rejtett kincset, és amint írják róla: „szóval, sőt énekléssel is tódittya a dolgot, azonban a magyar versek mondására természettel nagy hajlandósága van...” (Györffy István: Nagykunsági krónika, Bp. 1941.118.) Ezek a táltosok is viaskodtak egymással, és gyakran kérték az emberek segítségét; ezt győzelmük esetén jó idővel és terméssel hálálták meg. Hasonló figura volt a már többször is említett ördöngös kocsis, akinek az itteni képzetek szerint volt talán a legnagyobb tudománya. (Köcsön Péterről egész mondakörök keringenek.) E kocsisok éjszaka félpatkóval is bevilágították az egész istállót, az ő lovuk volt mindig a legfényesebb; sőt parancsszóra egyszerre csókoltak kezet gazdájuknak (mint a ministránsok), majd elfordultak, és máris fejükbe termett a kantár. Nem a réven vagy a hídon, hanem a levegőben repülve keltek át a folyók felett, mégsem lettek vizesek! Régies hagyomány a boszorkányok és az ördöngös kocsisok tudományszerzése, talán valamilyen régi avatási próba vált bennük meséivé? A boszorkány orrán pl. darazsat engedtek keresztül, nyugodtan kellett maradnia lebegő malomkő alatt, és végül valakit vagy valamit sikerrel meg kellett rontania! Az ördöngös kocsis pedig olyan ostort kapott, melyen repülni is lehetett, de táltoslovait vagy a szembejövő fogatot sem volt szabad ostorral megütni, mert oda lett volna minden tudománya. A bűbájosság tudományát nagyon bonyolultan és nehezen lehetett megszerezni, ill. átvenni, ezért a legtöbben el is hárították maguktól. Legkönnyebb módja volt a Szent György nap éjjelén virító páfrány virágjának megkeresése, mert ennek birtokában látóvá (pl. meglátta a boszorkányok szarvát) és tudóvá, ill. értővé (pl. megértette az állatok beszédét) lett mindenki. A babonák nagyobb része utóbb már inkább csodás és érdekes történetek formájában él, melyekben a valóság (pl. a táji környezet) és a hiedelem-csoda-mese motívumai szervesen ötvöződnek egybe. Kelet-Magyarország azonban nemcsak babonás történeteket, hanem történeti és helyi mondákat és meséket is talán a legbővebben termett. E különféle epikus alkotások történelmi korokat sűrítenek magukba, nemzetközi motívumokat tartalmaznak, és ha lehántjuk róluk a hitelesség kedvéért rájuk rakott konkrét utalásokat (pl. a nevek stb.), azonnal megleljük az általános emberit.. Ámi Lajos és Fedics Mihály meséi A Tiszántúl, különösen a Tisza felső vidéke a népi díszítőművészet szempontjából talán nem, de népköltészetét illetően bizonyosan hazánk leggazdagabb, nagy tája. Ezt a föld feletti szellemi kincset kutatóink elég hamar felfedezték, de a magnetofon ellenére máig nem tudták kimeríteni. Különösen gazdag és összetett a mese- és a mondahagyomány, úgyhogy az okoz külön fejtörést, ha valamely mesetípus itt mégsem kerül elő. Népszerűek a betyárbal ládák és a pásztordalok, régiesek és szépek a szólások is. Szép beszédű emberek laknak erre, tőlük tanult Móricz Zsigmond, Szabó Pál, népi íróink java, és még olyan sokan mások is! Ortutay Gyula a szabolcsi Fedics Mihálytól az 1940-es években egy kötetnyi mesét gyűjtött, az erről írott nagy tanulmánnyal indult a magyar egyéniség-kutatás. Tanítványa, Erdész Sándor, a félcigány szamosszegi Ami Lajostól 262 csodás történetet jegyzett le, amely három vaskos kötetre rúg. Kettejükön kívül még tucatjával vannak más, egészen kiváló mesemondók is. Ezek a kiemelkedő egyéniségek oly gazdag hagyománynyal rendelkeznek, mint másutt egy egész falu; így pl. Tápé elbeszélői összesen sem mondtak annyi mesét, mint Ámi Lajos egymaga! Az említett mondákhoz hasonlóan, e viszonylag kis területen szinte egész Eurázsia mesekincse jelen van, ugyanakkor az elmondásban érvényesül az egyéni tehetség. Az ún. alkotó típusú Fedics meséi stílusa is jól felismerhető; a tartalmat illetően pedig Ámi pl. úgy variál, hogy a „közönséges” motívumokat és részleteket csak kevéssé alkalmazza, sőt lehetőleg el is kerüli. Bármilyen újító is legyen azonban, az általa komolyan vett és részletesen fel is vázolt (mesei) világkép szinte egész Eurázsia különböző népei hasonló képzeteivel rokonítható, nem pedig csak a finnugorokkal, mint korábban tudtuk. Kovács Ágnes úgy véli egyébként, hogy egyes mesék még őrzik a valamikori hősepika tartalmi és formai nyomait; tehát nem vesztek el ezek az énekek, csak kissé rossz helyen kerestük őket! (A kelet-magyarországi hősmesék különösen szépek, központi figurájuk a táltosló, kedveltek a különféle párbajok.) 95
