Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XII. Nagykunok, hajdúk, sárrétiek, nyíriek, a folyók között és a hátakon lakó magyarok)
lisztet sem kíméli! Volt, aki a dióbélnek csak a felét ette meg, a másikat eltette másnapra, amikor- is kenyeret pirított és szalonna helyett ette meg. Az egyik gazdag paraszt háza építésekor arannyal fizetett ugyan az ácsnak, de ő maga kukoricamáiét evett, és így tovább. Ha ezek képtelen túlzások is, az élet néha rácáfol a képzeletre is: a Tiszazugban pl. éppúgy arzénnel irtották a „felesleges” örökhagyókat, mint korábban Vásárhelyen; sőt az élők egymáshoz sem voltak kíméletesebbek! Ezektől a szélsőséges példáktól eltekintve a va- gyonközpontú gondolkodás áthatotta az egész magánéletet. Korábban helyi és vallási hovatartozás szerint házasodtak, ezt legfeljebb még a foglalkozás színezhette, utóbb már a vagyon volt a fő szempont. Mivel tájunkon a protestánsok vannak döntő többségben, a katolikusok zöme pedig szegény és jövevény, az ellentét, ill. az elzárkózás szinte mindenütt vallási köntösbe öltözhetett, esetleg — különösen a görögkatolikus ruszinok és románok esetében — nemzetiségi formában is jelentkezett. De egy homogén közösségben is az igazán nincstelen ember korra és nemre való tekintet nélkül szinte mindenkinek előre köszönt, holott a feudális normák mást írtak volna elő; régen ugyanis az idős zsellér még a telkes jobbágy fiát is letegezhette! Most még a szegény leány és asszony is előre köszönt, ha nagy volt a vagyoni társadalmi különbség, pedig korábban megvárták, míg a férfi köszöntötte őket. Ezt a társadalmivagyoni különbséget annyira számontartották, hogy az ilyen alá- és fölérendelődés — kivéve az öntudatos és szervezett munkásokat — úgyszólván minden téren érvényesült. Mivel a nemek és korcsoportok szerinti különbségek még ekkor sem oldódtak fel, így a kapitalista osztálytársadalomban az alávetettebb nőknek és a fiataloknak volt legnehezebb a helyzetük. A férfi nem dominanciája a Tiszántúlon és a Felső-Tisza vidékén talán más magyar tájakéhoz képest is még határozottabb volt, bár a helyi tényezők erősen színezhették, így pl. Biharban a férj szó nélkül indult a mezőre, sietve kapkodta össze magát és asszonya követte; Szatmárban viszont fordítva: az asszonyt engedték előre és a férfi vitte a nehezebb terhet. (Persze azért a nemek közötti rangsort ez nem változtatta meg.) A nők sem egymással, sem pedig a férfiakkal nem fogtak kezet, némi korkülönbség esetén még akkor is magázódniok illett, amikor őket letegezték. A leány mindig megvárta, míg a legény megszólítja, és tegeződést csak egykorúnak ajánlhatott. Hasonló volt a helyzet az életkort illetően is: az időseket sokáig különös tekintély és tisztelet vette körül. Egyébként a tiszántúli parasztok édes gyermekeiket is szinte vak engedelmességhez szoktatták és korán munkába isfogták; a legszaporább Szabolcsban és Szatmárban pedig az oly sűrű csecsemőhalállal szemben így vigasztalódtak: — Könnyebb gyermeket szerezni, mint malacot! Míg korábban pl. a debreceni városi intézkedések mindenkinek kijelölték a helyét és a tennivalóit, valamint a viseletét és a viselkedését is, szinte a bölcsőtől a koporsóig, falun ilyesmire nem volt különösebb szükség, hiszen mindenki megtanulta azt az életben, főként pedig a maga bőrén. „A spanyol etikett kismiska ahhoz a megkötöttséghez, mely a paraszt. . . életének minden körülményére előírja a viselkedés mikéntjét”, írja Luby Margit. (A parasztélet rendje, Bp. 1935. 18. old.) Az illem és a „rend” ellen vétőket kigúnyolták és megszégyenítették. Mivel ez a zárt rendszert alkotó illem korántsem volt mindenütt egységes és főként nem változatlan, önmagán belül teljesen kerekded volt ugyan, mégis egyes apróságokban (pl. helyenként más-más napon lehetett a legényeknek udvarolni) volt éppen akkora eltérés, hogy idegenbe kerülve bárkinek kellemetlen perceket szerezzen, különösen ha egy leányt idegen faluba vittek, sokszor életét is megkeseríthette! Egyes megfigyelők szerint a falun belüli házasodás egyik kiváltó oka éppen ez lehetett! A szabályok fölényes ismeretében viszont sok olyan szándékot is kimutathattak, melyet nem mertek vagy nem akartak szóban megfogalmazni. Pl. ilyen a vendégeskedés, a szívesen látott vendéget az asztalfőre ültették, a bejárattal szemben, és természetesen az alkalomnak megfelelő étellel- itallal kínálták; a kellemetlen vendéget viszont egészen másként fogadták: a kerüljön beljebb! invitálás helyett üljön le mán, ha lél magának egy kis helyet! formulával „marasztalták”, és az ajtóhoz közel ültették le. Aki észrevette e hűvös fogadtatást, így vágott vissza: — Megél egy kódus egy ház nélkül! és elsietett. A kedves vendéget egészen a kiskapuig kísérték, főként a leány az udvarlóját. Ha nem is a palócokéhoz hasonló változatossággal, de az itteni parasztélet mindennapi és ünnepi viselkedésnormái is kötöttek voltak. Azállóképek közül érdemes felidéznünk pl. a szatmárcsekei református templom istentiszteleti ülésrendjét: az egyik oldalon ültek az asszonyok, a másikon a leányok, a szószéktől balra a férfiak, fent a karzaton a legények és az iskolásfiúk álltak, alant pedig az iskolásleányok. Az asszonyok során, leghátul ültek bekötött fejjel a megesett leányok, a férfiak oldalán az utolsó padban pedig az ún. öreglegények. Míg azonban a megesett leányok kényszerűen kerültek oda, a nőtlen férfiak maguk választották ki azt az időpontot (és a helyet), amelytől kezdve vénlegényeknek tekintették magukat. A helybeli nemesek külön széksort tartottak fent maguknak, és ott abc-rendben ültek, ez a „szokás” azonban csak a múlt század végéig élt. Ellenben volt egy bizonyos vagyoni-társadalmi hierarchia még az asszonyok és leányok padsorán belül is, melyet — egyenlő társadalmi helyzetű házastárs esetén — később is megtartottak. Ha azonban egy jómódú leány pl. szegényhez ment férjhez, hiába ült ő előzőleg az első sorban, ha az urát legény korában pl. csak az ötödik templomi padsor illette, felesége is a megfelelő helyre ült hátrább az asszonyok oldalán, mert — Egy a pitvár a szó-
