Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - SZEMLE - Laczkó András: Bálint Tibor két könyve: Zarándoklás a panaszfalhoz; Látomás mise után
tes” volt, hogy nem a vádra, hanem a védelem kilátástalanságára épült minden. Szó esik természetesen a káderlapokról is, amelyek bejegyzései gyakorta késztették — őszinte?, megjátszott? — cselekedetekre az embereket. Nem kerülte el az író figyelmét az sem, hogy gyakori és gyors, olykor pillanatnyi kívánalmaknak megfelelő metamorfózisok időszaka ez . .. A könyvben a távolságtartás az egyik dicséretes vonás. Lehetett volna montázst összevágni, célzatosan egymás mellé tenni olyan elemeket, amelyekből valamiféle (utólagos!) ítélkezés kerekedhetett volna. De Bálint regényében éppen az a megragadó, hogy meg sem próbálkozott a motívumok ilyen vagy olyan csoportosításával (ez szemléletileg is egyénítő vonás). Pontosan felmérte, hogy a mai olvasót adatbeli jólértesültségnél sokkal inkább érdeklik az élet- lehetőségek, az egyes ember előtt álló távlatok és elért eredmények összemérései, s méginkább a felszín mögötti, a gondolatokban — vagy azok hiányában —, az érzelmi megnyilvánulásokban tetten érhető emberség, tartás, illetve ezek meg nem léte. Az érdeklődést tovább fokozza, hogy a regény alakjai és helyzetei nemcsak szokatlanok, váratlanok, hanem közegükben a társadalom perifériáira szorultak. Olvashattunk már szólamokat, helyzeteket és rendelkezéseket leleplező feldolgozásokat, korabeli bajok feltárásáról kitűnő regényeket, elbeszéléseket, drámákat. Azokhoz képest — ha csak szándék marad is — újat mondani elismerésre méltó. A Zarándoklás a panaszfalhoz írója — maga mondja — „átélt és átszenvedett történelem eleven anyagából” építkezett, de fontosabb ennél, hogy a kort „élő” embereken át idézte fel. Könyvének egyik karakterisztikus szemléleti újsága, hogy nem keresett pozitív hősöket, ehelyett azt tárja fel, mutatja meg, milyeneknek nem szabadna lenni azoknak az embereknek, akik gyökeresen átalakult erkölcsi normák és megváltozott körülmények között igyekeztek a kategóriáknak megfelelőeknek látszani. A hangoztatott (vagy inkább: szajkózott) elvek és a magatartás kontrasztjának kirívó példája a regényben Kenyér Pál sorsvázlata. Kenyér iskola- igazgatóként naponta említi a dialektikus materializmus kézikönyvét, idéz belőle passzusokat, de tetteivel ismételten, szinte megátalkodottan szembekerül azokkal. Ez az egyetlen példa is megvilágítja, hogy Bálint Tibor a párhuzamos életutak felvázolásában nem elégedett meg a külszíni jelenségek leírásával. Mindig és mindenütt mélyre tekint, a jelmezek, a társadalmi együttélésben gyakorta használatos maszkok alá, hogy „antihőseit” őszinteségre kényszerítse, rejtőzködő énjük megmutatására. Főleg azáltal, amit tesznek. Leírták már művéről, hogy ebben mondja ki a „legdühösebb” ítéletét mindenfajta vakhit, túlbuzgóság felett, s megfogalmazódott, hogy könyve a „legmegrázóbb vallomás az emberi együttélés ősidőkig visszanyúló íratlan szabályairól.” De nem tételes formában, nem elvont moralizáíással. Korábbi alkotásai bizonyítják, hogy Bálintnak mennyire nem célja erkölcsi normák, magatartásbeli elvek körülírása. Egyszerűbb — s bizonyos mértékig nehezebb — módszert választott: csak megírja alakjainak életét. A sorsokból következik az ítélet. Az olvasónak kell meditálni azon, hogy milyen ember az, aki saját alantas érdekeit védi, akinek nem adatott meg, hogy önhibáit felismerje, akinek testi vágyai elferdültek — és így tovább. Felmerülhet az is, hogyha ennyire antihősökre szorította a figyelmét az író, ha csak a bűn határán járó vagy abba torkolló esetekről ír, akkor miként áradhat a reménység (Marosi Péter) a könyv lapjairól? Nem sötét-e, nem túlságosan lehangoló-e, amit elénk tár? A kérdések magyarázatát és válaszát a kötet fülszövegében Bálint Tibor maga mondja el; „engem itt elsősorban a hit, az emberi eszmény érdekelt.” A Zarándoklás a panaszfalhoz egyes fejezeteiben a hit és a vakhit különbségének megrajzolása önmagában sugallja a reményt! A könyv választott helyszínei, a szereplők és tetteik és magatartásformáik mindegyike egy sajátos Bálint Tibor-i világ fontos részévé válik. Az író, aki ezért a művéért a romániai magyar kritikusok elismerő Pezsgő-díját kapta, letisztult eszközökkel teljesítette vállalt feladatát; érdekes, parabolisztikusan sokatmondó regényt írt a közelmúlt átélt történelméről! A Zarándoklás a panaszfalhoz mellett novelláskötete (Látomás mise után) jelzi, hogy Bálint számára jellemző írói feladat a hagyományos prózai keretek mai tartalommal való megtöltése. A modern novella egyik úttörőjének találmánya óta sokan és gyakorta éltek azzal az esztétikai lehetőséggel, amelyik az elbeszélők összegyűjtésével fűzérszerűen épít egymásra történeteket. A kötet háromnegyedét kitevő Öregek könyve ciklus épp ezért okozhat első pillantásra némi csalódást azzal, hogy a „sűrű atmoszférájú” és „különleges” Bálint Tibor-i világra csak részletek által ad bepillantást. Nála az öregek padja nem elengedhetetlen formai keret, inkább stílusfordulat, amely így laza szállal köti egymáshoz a huszonkét történetet. Sötét, keserű, néhol kíméletlen, tragikus világba vezet be Bálint Tibor. Az alaptónust meghatározza, hogy a helyszín legtöbbször a külváros, alacsonyságával nyomasztó lakás, fénytől mentes udvar, alig megvilágított környezet. Ez ismételten azt jelzi, hogy az író a hagyományos próza elemeit viszi tovább, hiszen az ilyen közeg mintegy előrevetíti a bajt, a betegséget, a drámát. Sokhelyütt már-már naturalisztikus részletességű rajzolatát kapjuk az alakokra nehezedő külső erőknek. De mégsem az elrendeltség, a helyszín által elkerülhetetlenné váló út végigkövetése a fontos, hanem az, hogy az ott élő emberek mennyire magányosak, kiszolgáltatottak, (nem annyira a környezetnek, mint in84
