Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - MŰVÉSZET - Tömöry Péter: Vajdasági magyar dráma Kecskeméten (Egy rendező naplójából)

Itárgyakat. Csakhogy ők mindenikhez nyúlnának, a végtelen sokhoz, amely a tükörjáték folytán csupán egy, az Egyetlen . . . Belenyúlnának a tükör adta gazdaságba s nem foghatnak meg semmit. . . Mert tükörnek ütköző siralmasságuk más eredménnyel nem jár, mint végteleníti sajátmagukat is és ez már maga a rejtvény megoldása. A látható beláthatatlanságának képtelensége. A tulajdon birtoklásának a lehetősége. A beleütközés, buta-suta, sete-buta összeütközés a megmutatkozás és föltárulkozás előtti felületekkel — lelepleződés. De csak úgy: reductio ad absurdum!.

Két tükör egymásnak fordítva, egy bizonyos szögben, egy bizonyos helyzetben nem más, mint maga a képtelenség. Látom a végtelent: de nem igaz. Látom az igazat, de nem valóság. A szillogizmus látványosságán túl a színészeknek (mindenkori műkedvelő ripacsoknak) ebben a darabban (irodalmi műben) a szerepük is képtelen. Nem őket szemlélik és csodálják, hanem ők szemlélnek, de nem csodálnak, ők ürítenek ki házakat, lelkeket, térképpé perzselődött sorsokat tárgyakért és tárgyak által, de nem gyarapodnak, csupán birtokolni igyekeznek sajnálatraméltóan a tárgyak használati értékének vonalán. — Csupán. A Tolnai Ottó alkotta vízió (nem föltétlenül látomás) négy képbe sűríti, szavakban is megfogalmazható világnézetének jéghegyeit. S e négy kép, amely négy évszak konvencionálisán be- idegzödött hangulati kötődéseire appelál, apró kis szerzői utalások, előrevetett summázások bejelentő- lapjain szerénykedik. Fölsorolom őket. Olvassátok, feleim, az igét megillető alázattal: „1. rész. Nyár. Fokozatosan kivilágosodik . . ." ,,2. rész: Ősz. Fokozatosan kivilágosodik..." 3. rész. Tél. Hajnali derengés". „4. rész. Tavasz. Hideg fény . . ."Aspirál a kikérdező — vallató, egymással szemben fordított tükörből, befordul, pörög, kiveti magából végtelen törvényszerűséggel a tanácstalanság döbbenetét:

Naptáraink, kalendáriumaink, ideológiáink többnyire (szinte mindig) abból indultak ki, hogy az évszakok sorrendje: tavasz, nyár, ősz, tél; Kisemberi lokigára egyszerűsítve: születés, növekedés, beérés, vég. Apró dolog; Tolnai Ottó végkiárusításának öreg Csömöréje, aki valós személy, Kanizsán lakik — vagy csak lakott már — (és az író bevallása szerint rengeteg tárgyát és emlékét néki adta el — tanyájának berendezéséhez) a nyárral kezdi el végkiárusítását. Tudatos léte (emberré növekedése) időtartamában jön (tör) rá a külvilág, önmaga hasznára, (értelmére!!) kiüríteni anyagi és lelki ingóságait. És a ,.színészek" — nevezzük Őket konvencionálisán az emberi környezetnek — játékuk kellékeit, a szórakoztatás berendezéseit, a világ hamis bemutatásának tárgyait — a kiszámított és megtervezett temetés körülményeit — pénzen vásárolják meg Csömöre bácsitól. Ám van egy bökkenő. Összes egyarcúságunkból, clown-egyformaságukból kiválik néhányuk, leoivad róla a felületeket egybemosó máz, kirozsdállik a védőréteg alól a romlandó anyag: a lélek és a hús, az emberarc és emberi érzés néhány foltja. És amint az író ezt szántszándékkal akarja, visszafeleselnek Ők is a történelemnek, parányiságuk félelmetességével.

„Végeladás — nincs maradás" — bölcs mondóka, de csak így páros kötésben igaz Tolnai darabjában. Csakhogy a végeladás nem adásvételi szerződés alapján történik, nem szerzés, értékcsere, halmozás az indoka. Csömöre bácsi nem önmaga tárgyait árusítja ki. Nem önmaga emlékeit írja föl, hiányuk kínzó kényszerével a Nagy Ügyviteli Könyvbe. Csömöre bácsi egy világot temet. Tanulságra, immár végleges konzekvenciára váltja át tárgyi és szellemi — érzelmi természetű ingóságait, ezzel felmutatva, bizonyítva konzisztenciájuk lényegét: sorsra váltja fel az életét, s ezzel egyből ki is nőtt pöndölös, drótkeretes, 81 esztendős figurájából, túlnőtt korán, furcsamód, úgy hogy megméretésének skálája az ideák mércéjét két évszázad felezővonaláig oda is, vissza is kitölti. Kis nép sorsának viszonylatában időtlenné — tehát mindenkori kortársunkká lényegül. Eszközei — egy vasaló, cselekvésének tárgya — egy térkép — áldozatvállalásának szentenciája: „Nincs maradás . . . nincs csak a szenvedésben." (És miközben népe sorsának legparányibbjaként, azt ki is fejezi mint csöpp a tengert, egy gyűrött térképet vasalgatva az emberiséggel pöröl, a legembertelenebb század legbölcsebb hallgatagjaként, az olvasóba belekattognak Szilágyi Domokos verssorai, melyek szerint gyűrött-ráncos az emberi agyvelő, pedig csupán néhány millió éves a szerencsétlen, és Szilágyi Domokos szándoka, hogy emberként földgyalut szerezne eljövendő kényszerleszállóknak. Szilágyi Domokos: Kényszerleszállás) Tolnai Ottót is e ba- rázdáltság, lyuggatottság ingerli. És valóságból előbukkanó főhősét odateszi, hogy próbálja kivasalni ezt az olyan logikátlanul és esztelenül kialakult domborzatot, a megmaradt egyetlen tárggyal: a vasalóval. És itt el is érkeztünk — kerülővel — a mű alapgondolatához: „mindennek eljön a maga ideje, magától jelentkezik minden egyes tárgy." A vasaló, a földgyalu, a(z agyon)vert csipke, a rovarház, a diótörő, gerenda, s az a hatalmas dió, amelyet csak akkor láthat meg a földi halandó, ha beledugja a fejét. De hogy erre jogot vindikáljon magának, el kell adnia magát a történelemnek, ennek a sorsunkat ideg- és csillaghálóba szorító kénytelen vevőnek, XX. századi létünk Luciferjének, egyetlen ellenérték gyanánt a szenvedésbe zárt halálért. Ami ellenben nem vég. És ez is kikiált Tolnai Ottó művéből. Hiszen Csömöre bácsi — kifosztottan, kiürítetten mindenéből, világtérképet vasaló, megváltó buzgalma közepette, végülis az emberi világ — e jelképes térkép — tölteléke (és számunkra ma legfontosabb töltete) lesz.

A Borbély kulcsfigurája a darabnak. Az, aki fél Csömöre bácsi örökségét elvállalni, mert rosszul értette, mert nem is értette, (mert bűnt követettel: félreértette és félremagyarázta) és ezzel hatályon kívül helyezte önbelátása és szerepe hitelét. Ő vagyunk mi, a gyöngék, a sokat szövegelő és keveset vállaló, az élet és halál — a lét — eseményei előtt látványosan megrendülő utókor. Húszmil- lióan egyszemélyben.

76