Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Gál Farkas: Kiszorítás
Ha szakmájában nem engedték bizonyítani, cselekvési akaratát más területen érvényesítette: pártcsoportot alakított Miklóstelepen — negyedmagával. Úgy látszik ez rendkívüli teljesítménynek számított, mert a miklóstelepi pártcsoportra felfigyelt a megyei pártbizottság. Ládit behívatták. Kíváncsiak voltak, ki az az ember, aki „ott” pártcsoportot volt képes létrehozni. Hosszú beszélgetés, amolyan káderezés után a kiskőrösi gépállomásra küldték függetlenített párttitkárnak. Kiemelték. Ez azt jelentette, hogy — mert Kiskőrösön nem volt lakás — Miklóstelepről naponta motorozott új munkahelyére, ami oda-vissza 120 kilométer. Szerencsére ez nem tartott sokáig. Alig egy év múlva 1959 elején jött az értesítés, hogy Kunszentmiklóson kap lakást, s az ottani gépállomáson lesz ugyancsak függetlenített párttitkár. így tehát elköltözhettek Miklóstelepről, de a motorzástól nem szabadult meg. Bizonyítani akarta, hogy képes és alkalmas a jó munkára, érdemes a bizalomra. Szinte éjjel-nappal járta az irdatlan kunszentmiklósi határt, mert munka bőven volt: tavaszi szántás, vetés, majd aratás, cséplés, tarlóhántás, őszi betakarítás, őszi szántás. Október végén, november elején érezte, hogy fogy az ereje. Reggel fáradtabban ébredt, mint ahogyan este az ágyba zuhant. De ment a csontig hatoló hideg esőkben, ködökben, bőr alá sivító, metsző szelekben. 1960 január elején egy reggel nem bírt fölkelni . . . Magas lázzal, eszméletvesztéssel fetrengett az ágyban. Orvos, mentő, szirénázás, kórház, majd egy budapesti klinika. A professzorok összenéztek fölötte. Nyakán, tarkóján óriási vörös, izzó daganatok. Lemondtak róla, noha injekciózták. Felesége készült az özvegységre. Az orvosok mégis próbálkoztak. Újabb injekciók, újabb gyógyszerek . . . Aztán kiadták, mint menthetetlen, vagy legalábbis reménytelen beteget. Ő azonban utolsó erejével és felesége támogatásával egy híres sebész magánrendelőjét kereste fel. Azonnal beutalta a Fodor József-szanatóriumba, ahol nyolc hónapig feküdt, s közben nyolcszor műtötték. Végül 1960 augusztusában csont-bőr soványan, de gyógyultan engedték haza. Betegségének diagnózisát csak évekkel később tudta meg: csonttuberkulózisa volt. Olyan utasítást kapott a klinikától, hogy csakis köny- nyebb munkát végezhet. Ha visszamegy a gépállomásra, nem lesz hosszú életű a földön. Újabb csőd tehát. Hová menjen, kihez forduljon? Talán a megyei pártbizottságra kellett volna bekopogtatni. Ezt az utat azonban nem találta járhatónak, mert időközben ott is személyi változások történtek, s lehet, hogy őt már el is felejtették. Számításba jöhettek volna most azok, akikkel Taskentban végzett, s akik közül már nem egy igazgató, vagy éppen vezérigazgató volt valahol. De Ládi csak egy pillanatig gondolt rájuk: mit gondolnának róla, az évfolyamelsőről, a vörösdiplomásról, ha állásért, baráti segítségért fordulna hozzájuk, azokhoz, akiket nem is olyan régen még ő korrepetált, ő biztatott, s akik fölnéztek rá Taskentben. Csakis arra gondolnának, hogy Bandi besározta magát ötvenhatban. Mindenkinek nem dughatja az orra alá a kitüntetést, mindenkinek nem mesélheti el azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket átélt, nem mondhatja el az országban minden vezetőnek egyenként, hogy miként került az utcára 1957 májusában. Talán el sem hinnék, mint ahogyan ő maga is hitetlenkedve idézi fel azokat a hónapokat, eseményeket. Ismét a Földművelésügyi Minisztériumba ment a levél. Hosszú levél, leírva munkakört, betegséget, családot. Most másként fogadták a taskenti ösztöndíjas sorait. Ha a megyei pártbizottság mellé állt s függetlenített párttitkárt csinált belőle, mégsem lehet fekete gyerek ez a Ládi. A válasz nem késett: a Kecskeméti Mezőgazdasági Technikum tanárává nevezték ki. Ez újabb költözést, újabb „szolgálati lakást” jelentett. A háromszor-kettes szertár szűk volt ugyan, főleg mert már útban volt a következő gyerek. Négy embernek parányi hely hat négyzetméter. De egyelőre nem ez volt a fontos, hanem a könnyebb 40
