Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - Pomogáts Béla: Költészet, zene, hagyomány (Beszélgetés Szilágyi Domokossal)
KÖLTÉSZET, ZENE, HAGYOMÁNY Beszélgetés Szilágyi Domokossal Az alábbi beszélgetést 1975 októberében vettük fel Kolozsvárott Szilágyi Domokos lakásán. A beszélgetésnél a Magyar Televízió forgatócsoportja (Borús Rózsa szerkesztő, Szilágyi Virgil operatőr, Glósz Imre, Péterfay Attila és Biliege Károly) működött közre. Szilágyi Domokos néhány versét is felolvasta, a szövegnek ezt a részét elhagytuk. Egy esztendő múlva a költő önkezével vetett véget életének. A beszélgetés így az utolsó interjú, amely Szilágyi Domokossal készült: közreadását is ez indokolja. Ha költészetről beszélünk, gyakran vesszük hasonlatnak a zenét. Szilágyi Domokosnak a költészete is a zenét idézi, éspedig talán Bartók zenéjét. Az ő verseiben is megjelenik az a művészi szintézis, amelyet Bartók hozott létre a legrégibb, a legősibb és a legújabb, a legmodernebb zenei nyelv között. Egyetértesz-e azzal, hogy olvasóidnak Bartók neve jut az eszébe verseidről? Szándék szerint azt hiszem, igazad van, minőségi különbség azért mégis akad. Mindenesetre, a zenét szeretem, Bartókot különösen. Ahogy én magamnak megfogalmaztam: Bartók fegyelmezett szenvedélyét; nem is szenvedélyét, hanem indulatosságát a szigorúan zárt formák keretében. Olyan heves ritmusokban, amilyeneket például a két zongorára és ütőhangszerekre készült szonátában, a Zene húros, ütőhangszerekre és cselesztára vagy a Divertimento című műveiben találunk. Ezekre gondolok főleg. Rit- mikailag ezek ragadtak meg a leginkább. Hogy a szintézis nekem nyelvileg mennyire sikerült, az egészen más kérdés, és nem is az én dolgom, hogy eldöntsem. Mindenesetre a szándék megvan és a zene — nemcsak Bartóké — mindig is hatott rám, már gyermekkoromtól fogva. Szeretem a zenét és azt hiszem, hogy ez a legtöbb, amit mondhatok róla. Van valamilyen zenei élményed még Bartók zenéjén kívül? Hogyne volna. Bartókhoz aránylag későn jutottam el: egyetemi éveim során. Most jelenlegi állapotomban, hogy úgy mondjam, a következő zenei eszményeim vannak. Nem is eszményeim, hanem zenék, amelyeket szeretek: a preklasszika, a klasszikusok, a romantikusokat már kevésbé, talán egyedül Chopint. Aztán nagy hiátus, aztán jön Webern, Schönberg, aztán természetesen Bartók. Bár a modernek közül sem szeretek mindenkit, Alban Berget például. Szeretem Pendereckit. Általában a régi zene és a mai zene, ez a két véglet, amely leginkább megragad. Talán az a zene ragad meg leginkább, amelynél a forma problémája jelentkezik jobban. Ahol a zenei formálás az, ami a zeneszerző számára elsőrendű. Bartókról már esett szó, most essék szó az ún. három ,,B”-nek az első tagjáról: Bachról. A szigorú zenei formálásnak ő az egyik legnagyobb mestere, a Kunst der Fuge-t szinte mindennap hallgatom, például. Több előadásban is megvan nekem. Általában a barokk muzsikát szeretem. A barokkot, azt hiszem, hosszú ideig nemcsak zenében, irodalomban is félreértettük. Valahogy lenézték, valahogy rossz mellékíz tapadt ahhoz, hogy barokk. Noha az irodalomban például Bethlen Miklós, vagy akár Pázmány képviselte a barokk művészetet. A zenében is nagyon szigorú formaépítkezés a barokké. Bartókról beszéltünk az előbb. Arról is szó volt, hogy Bartók zenéjében ott rejlik a legrégibb magyar zene, a népzene legrégibb rétege. Azt hiszem, a te verseidben is jelen van a magyar népköltészet régisége, archaikus múltja. 4
