Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - Horváth Péter: A szabadulás (elbeszélés)

zott az iskolából, és az igazgató példának állította eléjük. Még Jakab is ráhúzott egyet a rossz kezével, muszáj volt neki. Ha a többiek fociztak, ők ketten együtt ücsörögtek a pálya szélén, nézték a labdázókat, akik hiába rúgták újra és újra az égig a labdát, az mindig visszahullott a földre.

Tardi Imre szökni készült, kiásta a szamáristálló mellé temetett gázpisztolyát és iránytűjét, amiket még a télen talált, amikor korcsolyázni voltak a lapályon, öt pár korcsolyával, negyvenen. Köcsög akkor is Jakabbal ácsorgott a jég szélén, kettejükre soha nem került sor. Jakab gyenge volt, Köcsög bátortalan. „Te értesz a térképhez?” — kérdezte Tardi, amikor — akárcsak a többiek — Köcsög is átadta neki a reggeliből félretett felvágottszeletet az útra. „Értek — bólintott Köcsög. „Akarsz velem jönni?” Köcsög tétovázott, majd megvonta a vállát: „Hová?” A beszélgetés után egykedvűen lépkedett a földet borító aranyleveleken, egyre távolabb kerülve a szokásos gesztenyeháborút vívó kölyökcsapatoktól, amelyek a két szamár mellől hajigálták egymást: „Vesz- szenek a fasiszták!”. Köcsög soha nem játszott velük, Jakab is csak ritkán: nagynéha bevették — kémnek. Köcsög a szántóföld felé baktatott, Jakabbal gyakran ücsörögtek az árokparton, bámulták a szürke eget, amelyen ezüstös vadászrepülők repültek, fehér csíkot húzva maguk után. Megtorpant. A bokrok között a Koszorú ikrek guggoltak, bodros, fehér ruhában. Katalin egy faággal böködte az óriás hangyabolyt: „Milyen buták ezek a hangyák, bestoppolják a lyukat!” „Pszt! — szólt rá Viola.— Lesekszik a lelenc!” Az igazgató ikrei senkivel nem álltak szóba az intézetlek közül, csak egyedül ővele. Miattuk verték meg először Tardiék, hogy mit koslat örökké az ikrek után. Pedig nem koslatott, csak valahogy jóba lettek. Szerette nézni őket, a hajukat, szoknyájukat, a szemük villanását. Aztán egyszer elvágódott, amikor Katalint a nyakában lovagoltatta. Viola utolérte őket, felsegítette testvérét a földről, Köcsögnek meg azt mondta: „Hülye lelenc!” Azóta vele se beszéltek. „Holnap elutazunk! — mondta most Katalin. — Apa Foton lesz igazgató!” „Foton?” — Köcsögnek semmit nem mondott ez a szó. „Egy hétig még Pesten leszünk — csicsegte Katalin —, a Ráday utcában!” Az elfeledett idők mélyéből felszínre emelkedett egy faragott házú falióra képe, az óra arany harangját megütötte egy fémpálca, a harang megkondult, klong, klong, klong; és a cirádás mutatók elfordultak a kerek, fehér számlapon. „Az én nagymamám is ott lakik, a Ráday- ban.” Az órát elnyelte a mélység, helyette szagokat adott, aranybarnára sült ropogós kiflik és zsemlék illatát, nyirkos lépcsőház-szagot, a Nagyiék szobájának savanyú szagát, a kanális kesernyés bűzét, benzinszagot. A mélység egymás után dobta a szeme elé a képeket. Mindent látott és mindenre emlékezett, a foghíjas tűzfalak által határolt terekre, a Kinizsi térre, az Úttörő térre, a Hármashatár-hegyre, ahol a vitorlázórepülők felszökkentek a kékbe, és Apa azt mondta: „így fogunk repülni mi is egyszer!” — és felragyogott előtte Anya színpadi mosolya: „Pedig mi még Andrejjel meg se csókoltuk egymást!”. „Te meg itt maradsz!” — mondta Viola gonoszul. „Juj! — kiáltott Katalin — Mit csinálsz?!” De Köcsög nem hallotta a hangját, minden erejével rúgta, pü- fölte a hangyabolyt, levetette magát a földre, széttárta a karját, ujjait belevájta a nedves talajba, dobálta magát, de hiába — a múlt képeit és illatait újra visszarántotta magába a semmi. Az igazgatóék másnap valóban elutaztak, s Tardi kihasználta a felfordulást. Négy nap múlva hozták vissza, soványan, koszosán, összefagyva. „Másik intézetbe kerülsz!” — mondta neki az igazgató-helyettes nő, aki átmenetileg átvette az irányítást. „Nem baj —felelte Tardi. — Onnan is megszökök. Mindenhonnan.” Köcsög a többiekkel együtt nézte a jelenetet az udvaron. „Ha neki nem sikerült — súgta Jakab —, senkinek nem sikerülhet.” Tardi még aznap éjjel megvesszőzte Köcsögöt: „Miattad fogtak meg, te dög! Ha velem vagy, fix, hogy átjutok a határon!” A Szamaras Tóth fogta le végül: „Elég, hagyd már abba, vérzik a háta!” Köcsögnek nem fájt a verés, hozzászokott már. „Miért nem mondod el, hogy megvert?” — kérdezte később Jakab.

12