Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XI. A Duna-Tisza köze és a Dél-Tiszavidék hiedelmei, népszokásai, költészete)
KATONA IMRE KRÓNIKA NÉPRAJZI ÚTIKALAUZ XI. A DUNA—TISZA KÖZE ÉS A DÉL-TISZAVIDÉK HIEDELMEI, NÉPSZOKÁSAI, KÖLTÉSZETE A fecske átka (hiedelmek és kuruzslások) Az Alföld népének hiedelmei korántsem olyan változatosak és szerteágazók, mint pl. a felföldi palócoké, különösen nem a protestáns lakosságé, ám ahol a katolikus népesség folyamatosan fenn tudott maradni (pl. Szegeden és a szomszédos Tápén), a hit-képzetek is jobban sűrűsödnek, gazdagabbak és nem egyszer a középkorig követhetők vissza. (Pl. az ördögűzés maradványai.) Felekezeti különbség nélkül eleven volt viszont a boszorkányhit és még néhány kevésbé jelentős babonakor (pl. kincsmondák, a baromfitartás, a kenyérsütés, a tejhaszon stb. hiedelmei): jellemzőnek mondható a táltoshit, az égitestek és a természeti jelenségek képzetei, továbbá az egyes foglalkozások (halászok, tálasok stb.) babonaköre is, de az Alföldre oly tipikus társadalmias gondolkodás még ebbe a régies szemléletkörbe is benyomult. Kezdjük is mindjárt ezzel! A vajdasági Bezdán egyik öreg hajósa úgy gondolta, hogy akinek itt a Földön rossz sorsa volt, az a mennyországba, aki viszont jól élt, az egyenesen a pokolba jut. (íme, a biblikus siralomvölgy és a tű fokán könnyebben átbújó teve, mint üdvözölő gazdag képzetének modern, népi változata!) A szegediek a szivárvány feltűnően széles sárga sávjából nemcsak jó búzatermést jósoltak, mint általában egyebütt is, hanem féltek a sok némettől! (A Mária Terézia-sárga a 18—19. század gyűlölt színe volt.) A tápai férfiak bírósági tárgyalásra, sorozásra menet a kapuban keresztet vetettek, sőt minden olyan esetben is, amikor urak elé kerültek. (Az ördög ellen is!) Régen a sor alá kerülő tápai legények azonos nevű halott szappanéval mosakodtak, hogy orvosi vizsgálaton majd ők is halálsápadtak legyenek, ritkábban pedig azonos nevű halott sírhantjáról vett rög és ág főzetében mosakodtak meg, hogy alkalmatlanok legyenek! Mindezek bizonyára már újabbkori átértelmezések. Egyik legrégibb réteg a feltűnően gazdag természettisztelet: a felkelő Napot régen szóval is köszöntötték, kalapot emeltek neki, nem volt szabad szidni és így fejezték ki magukat: leáldo- zik a Nap. A lemegy hallatán ugyanis a Nap rögtön rávágta volna: —Menj te a pokol mélységes fenekére! Régen a Napnak nem illett hátat fordítani; és némelyik régimódi szegedi javasasszony így imádkozott; — Dicsértessék a Nap járása! Dicsértessék a fényös Nap! Dicsértessék a ragyogó napsugár! . . . Némileg hasonlók a Holdhoz fűződő hiedelmek is: a régi apátfalviak pl. kalaplevéve köszöntötték az újholdat; általában mindenütt segítségül hívták betegségben és állásától tették függővé a gazdasági munkákat (pl. a mákot holdtöltekor felfújt arccal vetették stb.) is. A Földet pedig nem volt szabad bottal verni, mert fájt volna neki. Az 1911-es földrengéskor Szegeden többhelyt is a Földet csókolgatták, hogy kiengeszteljék haragját; Tápén a torokfájósok csókolgatták a kemencét: — Főd anyám, torkom fáj, neköd panaszolom . . . szöveg kíséretében. A Szeged feletti égbolt csillagai részben a földi élet tükröződései (Tejút, Göncölszekér, Kocsma, Szérű, Csősz, Kaszások, Halászcsillag, Háló, Gombolyító, Birka, Ökör, Fiastyúk, Kakas, Kócsag, továbbá Részög-embör, Pálinkásasszony, Sánta-Kata, Sánta-kúdús, Ökörkereső, Ökörvezető, Báránykereső, Lóiopó-csillag és hasonlók), részben pedig a vallási képzetek vetületei (Jézus útja, Jézus- körösztje, Három-szentkirály, Apostolok csillagja, Mária-kertje, Paradicsomkert, Rúzsáskert, Koszorúcsillag stb.). A szegedi csillagos ég tehát paraszti és vallásos jellegű, míg ugyanakkor pl. Albániában az égitestek éppúgy harcolnak egymás ellen, mint a földi halandók is. Régies legenda fű- ződikaTejúthoz:az oroszlámosiak szerint Árpád vezér anyjával álmodott, akinek emlőiből megeredt a tej. Amerre szétfoiyt az égen, Árpád abba az irányba vette útját népével, így foglalta el mai hazánkat. (Valójában ősrégi és keresztényesített, s most itt magyarosított legendával van dolgunk.) Gyermekkorunkban Csongrádon még arra tanítottak bennünket, hogy a méh és a fecske nem döglik meg, hanem meghal; az utóbbinak a fészkét nem is volt szabad bántani, mert véres tejet adott volna a tehén. Kálmány ennél még régebbi tápai adatot gyűjtött: isten madarának fészkét egy helybeli ember leverte, a fecske ilyen balladai átkot mondott rá; Mosdóvized vérré váljon, Törülköződ lángot hányjon! . . . 88
