Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - SZEMLE - Székelyhídi Ágoston: Halmos Ferenc: Illő alázattal
még szívesen olvastunk volna, általában, ha a riportkönyv kissé a szociográfia, sőt a szociológia irányában elmozdult volna. Hisz a gyes-problémának még számos további vonatkozása van. Például: Mi az oka annak, hogy egyre gyakrabban hallani (főként a férfi munkahelyi vezetőktől, de hát ők vannak többségben!), a nőknek juttatott kedvezmények túlzottak, elkényeztetik őket! Vagy: Hogyan lehetséges a gyes-nek olyan hátrányos következménye, hogy a munkahelyére visszatérő anya kimarad a távolléte alatt lezajlott béremelési intézkedésekből? Vagy: A gyermekgondozási segély magyar modellje hogyan állja meg helyét a nemzetközi mezőnyben? A jelenség leírásában Sulyok Katalin biztos szemű, pontos és tévedhetetlen. Az elemzést, a következtetés levonását, a továbbgondolást, meg persze a saját, személyes tapasztalat és vélemény hozzáadását olvasójától várja. A könyv egyaránt tükrözi a riport előnyét, elevenségét, frissességét, és szükségszerű korlátáit, hiányait. (Kozmosz, 1979). TÜSKÉS TIBOR HALMOS FERENC: ILLŐ ALÁZATTAL A kettős magatartás korszerűtlensége Szokatlan társítás, kissé csikorgó kifejezés, de leszögezendő tény, hogy Halmos Ferenc naturalista szociográfiát készített. Erről főleg a folyamatok ábrázolása tanúskodott. Lévén, hogy az események időrendjét az okok és okozatok láncolata csupán hézagosán, mozaikosan kísérte, önálió szerepet nem kapva, jelentékeny általánosítást nem testesítve meg végül. Éppen azok a gondolati, egyben szerkezeti elemek maradtak kimunkálat- lanul, amelyek a helyzeteket és a cselekvéseket a történelmi mozgásokba, változásokba illesztették volna be. Ezek a hiányok aztán bizony meglehetősen szűkre vonták az ábrázolás igazságának érvényét. Szemernyi kételyt sem támasztva viszont a részletek hitelessége és az írói szándék tisztasága dolgában. Itt már fordítanunk kell a soron. Mert ennek a riportból és krónikából gyúrt könyvnek az értéke nem másban, mint éppen a részletek hitelességében és az írói szándék tisztaságában áll. Mérhető és becsülhető, becsülendő érték ez is. Kivált azzal együtt, hogy a megalapozott és megfogalmazott következtetések helyébe mégiscsak kerülhet valami: az eleven, pontos rajzú részletek ugyanis természetes úton továbbgondolhatok. (Mint alább több ízben megkísérelte- tik.) Ha az események és a helyzetek leggyakoribb megnyilatkozási fölületét keressük, azt a magatartásban érhetjük tetten. Egy budapesti üzem néhány munkásának magatartásában. Nem tudatosan szerveződő és fejlődő közösséget alkottak, hanem lazán összetartozó csoportot; ezt is, mást is figyelembe véve, a mai magyar munkásság átlagát képviselték. Többek közt abban is, hogy a munka és a munkakörülmények alakítására igen kevés lehetőségük nyílt, ezzel szemben a munka és a munkakörülmények szinte mindenben és mindenütt meghatározták őket. Hogy ezek mértékét indokolták-e vagy sem a szükségességek, arra az ábrázolás nem tért ki. (Sajnos.) Annál bőségesebb adalékot szolgáltatott azonban a társadalmi gondoskodásnak és a munka humanizálásának adott állapotáról. Beleépítve a magatartásba. Ha úgy tetszik, a magatartás szintjébe. Ezen a ponton jutott szerephez a szerző személye, azaz egyetemi végzettsége, tanári oklevele, értelmiségi mivolta. Ilyenként sem bírt javítani akár csupán saját munkájának és körülményének minőségén; meggyőzően érzékeltette tehát, hogy a magatartás eme formáiban objektív tartalmak jelentkeztek. Például abban, ahogy föladták az egészség, a testi tisztaság, a külső rend átlagos igényét. „Elmegyek átöltözni. Az öltöző piszkos és sötét. Régi, elrozsdásodott vasszekrények közül válogatok. Munkaruha csak egy hónap után jár. Felveszem az otthonról hozott rossz nadrágot, inget.” Lehúzóbb, veszélyesebb választásra is kényszerültek, nem is egyszer. „Elkezdjük a munkát. Tíz perc múlva elviselhetetlen a füst. Hányingerünk van, de csináljuk. — Jól van, srácok — biztat a művezető —, meglesz az elszívó . . . Évek múlva sem készült el. Már nem is szóltunk érte.” És mi jellemezte a munkát magát? „Mindenki eredményt akar felmutatni. A művezető az üzemvezetőnek, az üzemvezető a főmérnöknek, a főmérnök az igazgatónak, az igazgató a minisztériumnak, és így tovább. Az, hogy közben a selejt kimegy a gyárból . . ., nem számít ... Akkor vagy jó munkás, ha sokat csinálsz. Ha nagyon szépen csinálod, de csak öt darabot, amíg a másik lerabol tízet, akkor azt mondják, ez így nem megy ... Ne szeresd te a szakmát! Az a világ elmúlt... Csinálom, mert muszáj. Ebből élek ... A munkásban elszürkül az érzelem . . .” Ezen a síkon rendszerré sűrűsödtek az elemek. Újra és újra bizonyítva, hogy akkor és ott (mellesleg 1972 és 1977 közt) a munka és a munkakörülmények lefokozták a munkásokat. Szellemi, erkölcsi, érzelmi, testi, higiéniai értelemben egyaránt. Következésképpen mindez egyáltalán nem fért össze a (viszonylag) teljes ember kibontakozásának, megnyilatkozásának lehetőségével. Kizárta ezt a lehetőséget. Legjobb esetben más zónákra hárította át. Éppen az ebből következő ellentét sejttette (csak sejttette) a legsúlyosabb társadalmi kórtünetet. Halmos Ferenc is, társai is valami furcsa, kettős magatartással válaszoltak a szorító, korlátozó körülményekre. Bent, az üzemben, nem működtették legértékesebb képességeiket, személyes emberi öntudatukat, ámde a szomszéd 83
