Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - MŰHELY - Novemberi beszélgetés: „Az értéket keresni és védeni”. Kis Pintér Imre válaszol Görömbei András kérdéseire
„AZ ÉRTÉKET KERESNI ÉS VÉDENI" r KIS PINTÉR IMRE válaszol GÖRÖMBEI ANDRÁS kérdéseire Többször hallottam azt a vélekedést, mely szerint bizonyára azért lesz valaki kritikus, mert nem sikerült íróvá lennie. Hogyan lettél te kritikus? S miféle különbséget látsz kritikus és író között? — Mióta az eszemet tudom: író vagy irodalmár akartam lenni. Nyilván azért, mert egy-egy nagylélegzetű sors, ami a papíron elém került: felkavart, megmozgatott a lelkem mélyéig. És a művészet az élethez még valami véglegességet is társított: tágasságot és az egyértelműség bizonyosságát. A magyar irodalomból Ady volt a legnagyobb élményem, s megmaradt ennek azóta is. Elvégezve aztán a pesti bölcsészkart, hat évig műszaki könyvtárban kellett dolgoznom, kívülállóként ostromolgatva immár tanulmányokkal és kritikákkal az irodalmi lapokat. Ösztönösen választottam a kritikusságot, talán mert a megértés iránti hajlam bennem az önkifejezés vágyánál valamelyest erősebbnek bizonyult. De soha nem éreztem (és ma sem érzek) rang-, érték-, netán érdekellentétet a két életforma között. Nem is csak azért, mert — tudja, vagy nem tudja — író sincs kritikus nélkül. Olvasó nélkül ugyanis nincs irodalom, de mi más volna a kritika, ha nem a nyilvánosság elé vitt befogadás; amely így eleve feltételezi tárgyával az esztétikai viszonyt s feltételez bizonyos írói képességeket is. Fontosabb ennél, hogy a kritikus is író, ha ugyan másodlagos anyagon. Mert minden mű: ítélet és mert a kritikus sem térhet ki: önmagát is írni fogja a kritikáiban. Végül is nincsen egyetlen objektív kritika: valamely műről csak méltó, vagy nem méltó kritikák lehetségesek. A rosszban a jó: ezek a műszaki könyvtárban eltöltött évek ahhoz is hozzásegítettek, hogy ne vegyem túl komolyan a művészetről vallott elméleteket. Kiderült: ha valahol, itt aztán teljes a bábeli nyelvzavar; mindenki mást ért mindenen. Még abban sem lehet közmegegyezés, hogy mi a különbség vers és próza között, hát még, hogy mi a stílus, a kultúra, netán: mi teszi művészetté a művészetet. Nekem például úgy tanították, hogy a művészet a valóság sajátos visszatükröződése, vagyis: megismerés — s ma már azt gondolom, hogy (noha van benne persze az is) a művészet inkább emberi — szellemi — valóság teremtése papíron, anyagban. De másrészt, mi az, hogy: valóság? Az anyagi világ összessége, a tudattól függetlenül fennálló? Ám a tudat is valóság és akkor van-e még értelme a szónak; akkor a valóság csupán a létezővel volna azonos? Ki tagadhatná mégis, hogy valóság: van. Folytathatnám a végtelenségig; az elnevezéseknek ez az elmosódottsága el is keserítheti éppen az embert, de mindenképpen szerénységre szoktat. Ez is arra vall, hogy a kritikus egyetlen szót sem vehet kölcsön másoktól büntetlenül: minden jelzőjéért magának kell a gondolati és érzelmi fedezetet megteremtenie. Mindebből számomra sokféle gyakorlati következtetés is levonható. Például az, hogy nem szabad fölvenni azokat a széltében-hosszában hangoztatott lekicsinylő megjegyzéseket, amelyekkel nálunk a kritikát már-már rituálisan is illetik: mert nem a műfajra vonatkoznak. Persze, hogy a mai magyar kritika állapota siralmas, hiszen alig létezik, alig van egy végiggondolt gondolat, élettel fedezett vélemény. Szinte teljesen ki70
