Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - MŰHELY - Pálfy G. István: A holnap sürgetője
PÁLFY G. ISTVÁN A HOLNAP SÜRGETŐJE BALOGH EDGÁR SZOLGÁLATBAN CÍMŰ KÖNYVÉRŐL Ha létezne az emberi magatartás irányának és minőségének jelzésére ilyen szó, keleteurópéer avagy keleteurópéerség, senkire se illenék jobban Balogh Edgárnál, hiszen róla szólva egyszerre jelenthetné ez a fogalom a Keleten is európaiként élőt, és a Nyugat által föl sohasem fogott, talán meg sem érthető vállalását egy olyan történelmi vágyképnek, amely realitásként igazában meg sem született, de az igénye mindig ott munkált a holnapot sürgetők szándékaiban. Mert nagyon hiányzott a megbonthatatlan béke feltételeként. Balogh Edgár rianó időkben, teljesületlen álmok tört üvegdarabjainak fénytöréseiből is újra meg újra össze tudta és tudja állítani ezt a nemzeti elfogultságok fölé emelő vágyképet: a maga tejtestvériségben, osztályszövetségben és nemzeti egyenlőségben megigazult Duna-medencei együttélés képét. Tette ezt olyankor is, amikor a megteremtésére a legkisebb volt az esély. Mindmáig szinte a fantaszta hitével hiszi, hogy a cselekvő ember számára nem a nyers valóság lehet kiinduló alap, hanem ,,a benne adott megmásító lehetőség”. Viták, tervszerűen szított ellenségeskedések bozótját kikerülve ezért volt kész eszmélkedése pillanatától a békítő kézfogásra. Hiszen ha valaki, ő valóban a saját sorsában tanulhatta meg a „magyar, oláh, szláv bánat” közös természetét, a magyar, román, szláv sorsközösségből adódó békés együttélés megváltó szükségszerűségét. Erdélyi szász és felvidéki magyar szülők gyermekeként a kommunistagyanús Sarlós-bélyeg miatt Csehszlovákiából kiutasítva, Magyarországról kitagadva — ősi szász jogon, mégis magyarként — a királyi Románia „számszerű kisebbséggé arányosodott” magyarságába hullva ismerhette fel, hol fészkel a kelet-európai baj. Innen az ő „keleteurópéersége”, innen az az európai kultúrában gyökerező s elméletileg-politikailag a marxi—lenini egyetemességbe kapaszkodó makacs helyhez kötöttség, amelyben akár pályája központi eligazító gondolatát szemlélhetnénk, ha nem tarthatnánk tőle, hogy idegenkedik az ilyesfajta fogalmazástól, attól, hogy bármilyen magatartásformát ne annak közügyi fontossága és hasznossága, hanem a személyes érdemek felől közelítsünk meg. Csakhogy ezek a személyes érdemek, emlékiratának új kötetéről szólván, kikerülhetetle- nek. O láthatja magát az irodalom szolgalegényének, a közélet partizánjának, nekünk azonban — kedves maradváinak — tudnunk kell, hogy a helyzet kényszerültjeként lett azzá, amivé; s azt, hogy olykor a hátrányból is előnyt tudott teremteni. Épp az ő példájából tanulhatjuk meg, hogy a szolgalegénység sem érdemtelen a jó ügyek szolgálatában. Ma már szinte felmérhetetlen, mivé lehetett volna — és kellett volna lennie! — kevésbé tépő időben. Akár íróvá a legkitűnőbbek közül, akár vezető politikussá, akár tudóssá: egy kelet-európai összehasonlító nemzetiségtudomány rendszerbe foglalójává. Ehelyett lett mindezek sajátosan kelet-európai ötvözete, amit nem jelölhet igazán egyetlen szó sem, sem a közíró, sem a közéleti személyiség. Egy nagy tudományos és politikai összefüggésekben gondolkodó, vezetésre termett ember, aki mégis „lovatlan szentgyörgyködésre” ítéltetett, s ebben a csak költői képpel kifejezhető szolgálatban cselekedett jelentősei. Emlékiratának már a címe is ezt a magatartáslényeggé lett alázatot idézi: Szolgálatban. A vele rokon kulcsszavakból bonthatjuk ki egy élet vezérlő elveit: a népszolgálat, az új valóságszemlélet, a népfrontiság, népi kiszélesedés, plebejus felelősség, a 63
