Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - MŰHELY - Sándor György: Németh László görögségélménye
kumban gyökerező, azt áthangoló eszmei érvényű valamint, amit én Minőségnek neveztem el”. Az antropológiai kérdést felvető író válasza is csak antropológiai lehet. Folyóirata: „Nem Figyelő, hanem Tanú. Nemcsak szemtanúja annak, ami van, hanem bizonyságtevő amellett, ami örök. Azon túl, hogy írás: erkölcs!” A görögség egyre mélyebb egzisztenciális kérdéssé válik a számára; de ez az egzisztencia nem a pőre szubjektum, nem elvontság, hanem a konkrét ember. Németh László anthroposza: zoon politi- kon, ami nemcsak animal sociale, hanem sociabile is; az ember nemcsak él a társadalomban, hanem csak ott él, minden képessége, hajlandósága társadalmivá teszi. A Tanú megindítását elhatározó nyáron, az előbbivel együtt születik másik elhatározása, hogy már az első számban bele kell kerülnie egy tanulmánynak valamelyik nagy görög íróról, hogy jelezze, a jelen mögött ott sorakoznak a múlt értékei. Szophoklész, Arisztophanész és Hérodotosz közt ingadozva végül legfrissebb élménye, Arisztophanész mellett dönt. A három részre tagolt írásban a változatoknak megfelelően három szemszögből mondja el a véleményét egy esztétikus, egy fiatal író és egy görögtanár maszkja mögé bújva. Az esztétikus még csak a műalkotásra figyel. Nem túloz, amikor kijelenti: Arisztophanész a görög vígjátékíró, az egész műfaj szellemét ő mutatja be. Az egész darabok után a verselést, majd a sorokat veszi szemügyre: „Arisztophanész egy-egy sorában szinte megismétlődik az egész arisztophanészi színtájék: barbár ötletek nemesednek meg a fogalmazás vakmerő végletességében . . . Aki egy Joyce komikumának a nyelvi túlzásain megdöbben, lapozza fel Arisztphanészt”. A fiatal író gondolatait a „noteszéből” ismerjük meg, a görögtanár pedig ehhez fűzi reflexióit. Láttuk, hogy az esztétikus is csatolt a jelenhez, a két másik „persona” pedig tovább mélyíti a kapcsolatteremtést, miközben folytatják Arisztophanész jellemzését. A görögtanár számára meglepő az a közvetlenség, amellyel a fiatal író Arisztophanészről beszélt, hisz az „nem úgy olvassa Arisztophanészt, mint egy görög auktort, hanem mint egy eredeti pofát... Egyáltalán nem ismer modern és klasszikus írókat (az ő irodalomtörténetéből hiányzik az idő), csak olvashatókat és olvashatatlanokat, s az olvashatók olyan ritkák, hogy érdemes értük egy nyelvet megtanulni.” Németh László intenciója egészen világos. Azon túl, hogy burkoltan, kis iróniával, megfogalmazza a magas kritikai mércét, s hogy e tanulmány írásakor már kilenc-tíz nyelven olvas; az olvasás mikéntjéről és mibenlétéről beszél, arról, hogy az ismeret problémává, az pedig magatartássá — minőségi magatartássá — válik. A szélsőségekbe forduló megfogalmazás, a paradox, csattanószerű következtetésekben és váltásokban gazdag esszéstílus még jobban hangsúlyozza, hogy most a meg knem ötöttségről, a változatosságról ír. A fiatal író bizonygatja, hogy századunkban valóban több az Arisztophanész-elem, mint hisszük, és Joyce-ra, Gide-re, Claudelra, sőt Pirandellóra hivatkozik. Ezek a példák és az egész fejtegetés alájátszik az esztétikus megállapításának, miszerint: „Megszoktuk, hogy a görögök kultúráját a legnagyobbnak tartsuk. Azonban épp Arisztophanész korában jóval nagyobb a zsenialitásuk, mint amilyen szilárd a kultúrájuk. A kultúra egyenletes szintet jelent, a zsenialitás pillanatnyi képességet, egy még nagyobb szint elérésére”. Itt még csak burkoltan van jelen a kor magyar társadalmára való utalás, s itt is felvillan a lehetőség: a kultúra és az egész társadalom ingatag, adott a lehetőség a zsenialitásra és kultúrateremtésre. A rejtett utalás után nyíltan is célbaveszi a jelent: „az én barátom százada a kétféle Arisztophanész közül melyik felé hajlik. Afelé, aki Szophoklészt és a marathoni hősök erkölcsét védte, vagy afelé, aki mindent, ami kigúnyolható, csúffá tett, az iste58
