Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám - KRÓNIKA - Fodor András: Erdélyi József ravatalánál
erdélyi jozsef ravatalanal Pályatársai és költőutódai, hívei és sorsának tanúi nevében olyan költőt búcsúztatok, aki már föllépésekor, csaknem hat évtizeddel ezelőtt fölíratkozott a magyar nyelv nemzedékeket éltető, maradandó szavú mesterei közé. Irodalomtörténeti küldetést hajtott végre. Hozta fülében kastélyok érckakasának zaját, melyből „ha csikorogva fordul, cselédfogak csikorognak tanyasárbúl-porbúl”, — hozta egész idegzetében, torkában a kisemmizettek, megalázónak úri passziók ellen lázító indulatát. Arról a tájról jött, ahol a nagyszalontai iskolában Arany János nyelvét kaphatta útravalóul. Szülőföldjén, a vegyes nemzetiségű Biharban saját származása tudatosíthatta vele, amit a szomszédos Párciumból indult Ady Endre nyilvánított ki először: a magyar, oláh és szláv bánat közös kelet-európai tanulságát. S amiként Bartók Béla Budapestről Vésztőn át Belényesre jutott el a népzenék rejtett, de még föltárható kincseinek ereit nyomozva, évtizeddel később, fordított úton haladva hasonlóképpen jutott el Erdélyi a budapesti antikváriumba, ahol a Magyar Népköltési Gyűjtemény köteteiben rátalált addigi ösztönös költőtörekvéseinek fundamentumára. És amiként Bartók és Kodály a folklór forrásaiból merítve új zenét teremtett, csaknem úgy újította meg Erdélyi József Ady utáni líránk stílusát: a folytathatatlan előzmények, a kiüresedett, megzavarodott formák, túlfeszített kísérletek idején érvényes lehetőséget adva ismét a tiszta szerkezetek, a népdalokéra emlékeztető természetes beszéd, a strófákba feszített kép és gondolatritmus alkalmazására. Nem tehette volna mindezt, ha mondandóit nem hatja át, meg át az ép nyelvi fantázia, a kitartott, daloló hang lüktető, teremtő, elementáris hevülete, mely a legapróbb, legköznapibb mozzanatokba is súlyt, erőt, eleven és eredeti látást, valóságos költői üzenetet tudott belésűríteni. Ha tárgyilagos filológia vizsgálni fogja végre alaposan Erdélyi társakra és utódokra sugárzó hatását, tetemes lesz az eredmény. Kiderül majd, hogy az egymást váltó nemzedékek termékeny kölcsönfényében versek íródtak úgy, mintha az elkezdett téma folytatásai, variációi lennének. „Fogadjon bár tornyos, fejedelmi kastély, ne feledd, hogy cselédházban szült az anyánk testvér! . .„Délszemmel ha néz a sokútú világra, a legbajosabb dűlőkön a szegényt találja.” „Ha előbb szülétek, betyár lettem volna, szegény-népek vadont búvó koldus pártfogója.” De nem csak a közös szociális pátosz zendíti egy húron — itt például — Erdélyi, József Attila és Illyés Gyula verselését, nem csak a Téli rapszódia és az Eszmélet közt van kimutatható stiláris kapcsolat,Weöres Sándor sorait is illeszthetem úgy Erdélyié mellé, hogy szinte nem különül szét a szürreális képek ihlete: „Egy szép madárnyomot a bérei hóból felvennék és elküldeném neked. Három ága jelentse titkos jelként e három szót: hit, remény, szeretet.” „Szép városodban tévedezve jártam aztán a Hét Harangvirág Terén lehelletednek szobránál megálltam, s homlokod titka átömlött belém.” Homlokok egymásba villanó titkát követve ki-mindenki említhető még, akire Erdélyi inspirálólag hatott: Babits, Szabó Lőrinc, Fodorjózsef, Sinka, Gulyás Pál, Zelk, Vas István, Takáts Gyula, Hajnal Anna Jékely Zoltán, Benjámin László, Csanádi Imre, Váci Mihály, Darázs Endre, Simon István, Kormos István . . . Folytassam-e a hevenyészett névsort! Nem folytathatom, mert az átvett és továbbvitt hatások stafétája bizonyára nem ér véget az általunk számlált fiatalok között sem. Költői szemléletünk, líránk nyelvezete akarva-akaratlan, eztán is hordozni fogja, amit gyarapító örökségül Erdélyitől kapott. Volt módom ezt egyszer az elhangzott bizonyítékok után az ő jelenlétében is kimondani, kedves városában, Pápán. Akkor egyszer, a felhangzó versek, az érdeklődő fiatal arcok körében felhőtlenül boldognak láttam. Személyében is büszkének arra, hogy költő. Most már, hogy meggyfabotos, mindig feszes-izgatott járású, örökös belső láztól fűtött alakja nem jön többé szembe velünk az utcán, s nem igyekszik többé meggyőzni bennünket arról, hogy a költőénél is fontosabb, magasztosabb feladat a szófejtőé, tisztelegjünk mégegyszer egy nagy nemzedék nagy költője előtt. Tegyünk érte, hogy utódaink tudatában ne maradjon olyanként, amilyennek egyik kései allegóriájában láttatta magát: Fekete szűrös embernek, kinek hiába zengett nyelve hegyén a kemény puszpáng-levél, magános dala úgy töltötte be a világot, mint egy ravatal. Amíg minden megigazult értékre fogékonyak maradunk, mondhassuk inkább őrá is, saját szavaival: Él és zenél fekete szűrben szikrázó csillagok alatt. . . Budapest, 1978. október 13. FODOR ANDRÁS (Farkasrét) ÁRA: 6,— FT
