Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - Bistey András: Ünnepi műsor (novella)
— Szerintem sikerült. — Akkor miért vagytok így elkenődve? A rendező nevetett, azután megismételte a kérdést: — Miért vagytok így elkenődve? Senki sem válaszolt. — Egyáltalán nem rossz a hangjátékod — fordult a rendező Völgyi felé. — Nem mondom, hosszabb idő alatt. . . jobban elmélyedve, elemezve persze más ... de a körülményekhez képest igazán jól sikerült. .. majd meghallod az adásban. Elvacakolhattunk volna még vele egy-két órát, de ... vannak tapasztalataim ... egész nap dolgoztak — a segédszínészek felé biccentett —, egyre fáradtabbak lettek volna ... Völgyi bólintott. Mind a három segédszínész hozott italt, utoljára Völgyi is elbotorkált a pulthoz. Már erősen imbolygott vele a világ, de nem ejtette el a poharakat. Azután fölkerekedett a társaság, Völgyi csak sejtette, hogy merre mennek. Az út túlságosan rövid volt ahhoz, hogy kijózanodjon. Egy sötét falszögletben vizelt, azután futnia kellett, hogy utolérje a többieket. Nem tudta, kinek a lakásában ittak tovább, a világ elmosódott, elsüllyedt körülötte. Fél háromkor ébredt föl egy szellőzetlen konyhában. Durva pokróccal letakart dikón feküdt, a feje mellett ötpercenként fülsiketítő csattanással bekapcsolt egy régi, megsárgult hűtőszekrény. Völgyi feltápász- kodott, meggyújtotta a villanyt, azután megkereste a fürdőszobát. Jéghideg vizet eresztett a tenyerébe, meglocsolta sajgó, lüktető halántékát. A keskeny sötét előszobán át kibotorkált a lépcsőházba. Szerette volna meggyújtani a villanyt, de nem találta meg a kapcsolót, hát a beszűrődő holdfényben, a korlátba kapaszkodva óvakodott le a földszintre. A kaput nyitva találta. Először nem tudta, hogy a város melyik részében van, azután hirtelen kiért a színház elé. Elállt az eső, de a szél ereje nem csökkent. Egyetlen járókelő sem volt az utcán, furcsa csend telepedett a városra. A szálloda felől lépésben haladó gépkocsi kanyarodott a színház elé, Völgyi már majdnem intett neki, amikor az egyik utcai lámpa fénykörében meglátta, hogy rendőrautó. A kék-fehér kocsi mellé ért, még jobban lefékezett, Völgyi szinte a bőrén érezte a benne ülők tekintetét. Lehet, hogy igazoltatnak — gondolta riadtan. Nem emlékezett pontosan, hogy magával hozta-e a személyi igazolványát. Az autó azonban megállás nélkül elhaladt mellette, azután gyorsított, és néhány másodperc múlva eltűnt a szeme elől. Két kocsi várakozott a taxiállomáson. Völgyi elnyúlt az első ülésen, megmondta a lakcímét az álmos sofőrnek. A feje egyre jobban fájt, ahogy a kocsi bemelegedett, érezte, hogy a hátán átnedvesedik az ing. Nehogy rosszul legyek — gondolta nyugtalanul. Óvatosan leeresztette egy ujjnyira az ablakot, a becsapódó légáramlat kellemesen hűsítette a halántékát. A taxis bekapcsolta a rádiót, sercegés, furcsa zörejek, szótöredékek után halk, jellegtelen zene hallatszott. Már a vasúti fölüljárón futott a kocsi, a taxis jól megnyomta a gázpedált, kilencvennel robogtak a lejtős úton. Völgyi albérletben lakott egy kertes házban, pontosabban a ház mellé épített apró, kamraszerű épületben. Minden ablak sötét volt a környéken, amikor kiszállt a taxiból. Próbált óvatosan mozogni, a felesége mégis fölébredt a kulcscsörgésre és az ajtó nyikorgására. Meggyújtotta a halvány fényű fali lámpát, hunyorogva nézett körül. — Készen van? — kérdezte az álmosságtól megbicsakló nyelvvel. — Igen. — Jó lett? Völgyi ledobálta a ruháit. — Jó szar. 18
