Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - Bistey András: Ünnepi műsor (novella)
— Azt mondtam, Gézukám — ismételte meg Bérczy Beáta —, hogy a legnagyobb pimaszságnak tartom, ha beleröhögnek a szövegembe. Egyáltalán, egy segédszínész vagy mi, honnan veszi a bátorságot . . . — Jól van, igazad van — vágott közbe a rendező. — Nagyobb fegyelmezettséget kérek, így sohasem végzünk. — Reggel nyolcra a filmgyárban kell lennem — mondta Bérczy Beáta. A technikus hirtelen lekapcsolta a hangját, az üvegfalon át látták, hogy tovább beszél. — Kezdhetjük? — kérdezte a rendező. A technikus bólintott. Völgyi hirtelen úgy érezte, egy percig sem tud tovább maradni. Négyen szorongtak a szűk üvegkalitkában. A stúdióvezető közben becsukta az ajtót, néhány perc alatt elhasználódott a levegő. Ráadásul a rendező pipára gyújtott, illatos füstfelhő gomoly- gott körülötte. Völgyi habozott egy darabig, nem tudta, zavarja-e a fölvételt, ha nyitja-csukja az ajtót, de a füst egyre elviselhetetlenebb lett, hát óvatosan kiosont az előcsarnokba. Még mindig szemerkélt az eső. Egyetlen kocsi állt a kapu melletti parkolóban, az utcai lámpa halvány fényt vetett rá. A rendezőé lehet — gondolta Völgyi. — Elhozta a színészeit is. A másik ablak az autóbusz-pályaudvarra nézett. Völgyi belátott a váróterembe, ahol alig egy órája kávét ivott. Ketten aludtak az egyik sarokban, egyébként elnéptelenedett a helyiség. Völgyi ásított, ilyenkor már rendszerint ágyban volt, ha nem is aludt még, olvasott, vagy bekapcsolta a rádióját. A stúdióvezető most is váratlanul bukkant föl mellett, Völgyi ismét összerezzent, amikor meghallotta a hangját. — Egész jól csinálják! Völgyi nem válaszolt, az ablaküveghez támasztotta a homlokát. — Majd meglátod, hogy jó lesz — folytatta a stúdióvezető. — Géza tehetséges, a gyerekek lelkesek, Beáta meg . . . hát ő ilyen, nem szabad megharagudni rá. Nincs benne sok tapintat, de legalább őszinte. Az is valami, nem? Völgyi elmosolyodott. A stúdióvezető elégedetten a vállára csapott és a fülébe súgta: — Csak neked mondom, ezt a műsort fölküldjük Pestre, még nívódíjat is kaphatunk érte. Gyere vissza, hallgass bele egy kicsit! Megfogta a karját, és visszahúzta a technikus üvegkalitkájába. A rendező most nem pipázott, de a sűrű füst még ott gomolygott a lámpa körül. Völgyi hallgatta a saját mondatait, de mind távoli és érdektelen volt már. Egy-egy rossz hangsúlyra még felszisszent magában, a rendezőre nézett, várta, hogy megállítja a jelenetet, a rosszul értelmezett mondatot megismételteti, de a rendező elégedetten bólogatott. Völgyinek hirtelen rossz sejtelme támadt, odahajolt a stúdióvezetőhöz. — Ezt már fölveszik? — Igen. Völgyi az órájára nézett, legföljebb tizenöt-húsz percig próbálhattak, tehát egyszer sem vették végig a darabot, ahogy kiment, azonnal megkezdték a fölvételt. Azután hirtelen megszakadt odaát a beszéd, a technikus keze boszorkányos gyorsasággal végigfutott a kapcsolókon, kialudtak a viliódzó fények, mozdulatlanná merevedtek a mutatók. — Vége — mondta a technikus, azután ásítva, nyújtózkodva hozzátette: — Fájront, hálistennek! 16
