Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - Bistey András: Ünnepi műsor (novella)
BISTEY ANDRÁS ÜNNEPI MŰSOR Nyirkos szél sziszegett a villanyvezetékek között, apró vízcseppeket vágott Völgyi arcába. Megerősödő-elhalkuló zúgását csak a mozdonyok dudálása harsogta túl a teherpályaudvar felől, ahonnan — két szélroham között a pillanatnyi csendben — idáig hallatszott a tehervonatok csattogása. Néhány perccel múlt fél tíz, Völgyi mégis furcsán idegennek érezte a várost. Ritkán járt ilyen későn az utcákon. Nem kellett volna még elindulnia, tudta, hogy ha siet egy kicsit, húsz perc alatt beér a stúdióba, de vacsora után már nem találta a helyét. Egész napja kellemes izgalomban telt el. A gimnáziumban megfeledkezett egy értekezletről, az igazgató némi szemrehányással megkérdezte, hogy talán szerelmes, attól ilyen szórakozott? Az autóbusz-pályaudvar párás, meleg várócsarnokában ivott egy émelyítően édes kávét az automatánál. Még háromnegyed tíz sem volt, a stúdió sötét tömbje ott állt az utca túloldalán. Völgyit meglepte, hogy egyetlen ablaka sem világított, az is megfordult a fejében, hogy talán eltévesztette az időpontot, vagy elhalasztották a fölvételt, és őt elfelejtették értesíteni. Tíz perccel tíz előtt kilépett a várócsarnokból, óvatosan átbújt néhány indulásra készülő, berregő busz között. Még mindig sötétek voltak a stúdió ablakai. „Itt aligha lesz ma fölvétel” — gondolta, de mégsem fordult vissza. Elsétált a rácsos vaskapuhoz, álldogált előtte néhány pillanatig, s éppen továbbment volna, hogy a szemerkélő esőben megkerülje a szomszédos háztömböt, amikor valaki a vállára csapott. — Régen vársz? Völgyi riadtan megfordult, a stúdióvezető állt mellette. Nevetve kezet nyújtott, azután nagy kulcscsomót vett elő, és kinyitotta a kaput. — Ebben a pillanatban érkeztem. — Nem nagy öröm ilyen későn dolgozni, — mondta a stúdióvezető, amíg átmentek az udvaron — de a színészeink csak most érnek rá. Délelőtt próbálnak vagy alszanak, délután megint próba, este előadás, a színházból rohannak ide. Csattant a kapu a hátuk mögött. Völgyi csak egy homályos árnyékot látott a sötétben. — A technikus — mondta a stúdióvezető. — Most már biztosan lesz fölvétel, a legfontosabb ember megérkezett. Meggyújtotta a lámpákat a folyosón, a lépcsőházban és az emeleti előtérben. A technikus hórihorgas, rosszkedvű fiatalember, az emeleten érte utói őket, mormogott valamit, azután bezárkózott üvegfalú fülkéjébe. Tízre befutott a rendező három színésszel. A stúdióvezető őket is leültette a szobájában, azután megkérdezte. — Beátát hol hagytátok? A rendező vállat vont. — Háromszor mondtam neki, hogy jöjjön már, „De Gézukám, miért vagy ideges, nem vár meg bennünket az a szar stúdió?” elegem van a csajból, amióta filmez, nem lehet elviselni. — Arról van szó — kezdte a stúdióvezető —, hogy ez a darab lesz az ünnepi műsorunk gerince. Valami maradandót szeretnénk csinálni. Összedobhattuk volna a szokásos módon, az az igazság, hogy nem várnak tőlünk nagy dolgokat, de ha adódott ez a lehetőség, miért ne használjuk ki? Igaz, hogy kevés a pénzünk, de ilyen reprezentatív 13
