Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - Bisztray Ádám: Versek (Bordal, Tavaszi metszet)
BISZTRAY ÁDÁM BORDAL Se másba, se magadba ne higgy, megváltozol, elborít a föld vagy kitakar, új lelked a régitől megválik, a zöld levélen térképes gálic. Szőlő szedett fürtje vagy, pántolt hordóban erjedésed, de ki fújja el pincédben a lángot, ki suttog köréd homályt, meg örökös nyirkos éjt. Gidának szarvát ördög dugja ki lehellő, kéken lángzó kén mögül, nevelt az Öreghegy, tartott a Páskom, nincsen visszatérted földi kacorral metszett tőre, üres a kelyhed, várakozol. TAVASZI METSZET Amikor megnőnek a füvek, és fényes lándzsájukra veszik a követ, lenti égbolt alatt búzaszem éjéből a csíra felfakad, születéssel éjszakából éjszakába jutva, mégis a mélyből a Napra, fel, amikor a véres hó elolvad, húgy-sárga páncél, eltemetjük a lovat kantárjával, szárnyas-akna szilánkjaival együtt, gonosz csillagok édes, bomló húsban, amikor gyenge két kezünk forog a fejszével, vasa göcsbe akad, Ígéret, gyújtatlan tűz a vizes fa, hideg és szeles kékség tornyot épít egy udvaron, amikor megnőnek a füvek, és fényes lándzsájukra veszik a követ.
