Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (X. A Duna-Tisza köze és a Dél-Tiszavidék magyar népművészete)
amely jobbára a városi vezető rétegekre és egyes foglalkozásokra korlátozódott; a múlt századi nemzeti felbuzdulás és ellenállás korában viszont fejlett iparművészeti szintet ért el. Ami az egyes viseleti darabok díszítését illeti, elsősorban a felső ruhák (szűr, suba, ködmön) érdemelnek említést. Szűrt csak férfiak viselhettek, virágozása teljesen eltért a subáétól (a Kiskunságban egyébként a suba öccsének nevezték). A kun szűrök hímzése némileg emlékeztet az alább említendő szőrhímzéses párnavégek díszítményeire, ez utóbbiak viszont a 16—17. századi nemesi— polgári hímzések népi változatai. A kun szűrnek az alját hímezték szélesen (ún. koszorús szűrök), a virágok-levelek világos és sötét árnyalása a jellemző, különösen kedvelt a tulipán. A kiskun szűrön hangsúlyosabb a posztórátét és jellemzője a csüngő, amely a gallérról lóg le; ha valaki bosz- szantásul levágta, a szűr egész vételárát ki kellett fizetnie! A subára már a 15—16. századból van adatunk, díszítése és színesedése azonban jóval későbbi. A szegéseknél, összeillesztéseknél irhával (színes bőrrátéttel), egyebütt pedig fonállal hímezték. A női kisebb suba volta díszesebb, de ezt a nők nem mindenütt viselték (főként csak a Jászságban). A subák vállát, hátát és mellrészét hímezték a legszebbre; a minták között nincs mértanias elem, ezek többnyire virágok, virágcsokrok, továbbá indák és egyéb növényi elemek. Ezeket mintakönyvből rajzolták rá a bőrfelületre és csak aztán hímezték ki. A minták mindig részarányosak, művészien vannak megszerkesztve. A vásárhelyi színskála tartózkodó, míg a jászsági, a szegedi és a makai valamivel élénkebb. A világos-sötét árnyalatokkal való színezés subán éppúgy megvolt, mint a szűrök díszítésében is. Egy-egy subakészítés (a varrástól a hímzésig) teljes egy hétig is eltartott, pedig 2—3 fő összehangoltan dolgozott rajta. Az Alföldön nem ment át a hímzés a nők kezére, mint pl. Mezőkövesden, és nem is befolyásolta a női viselet díszítését sem. Híresebb subakészítő központ volt: Hódmezővásárhely, Kecskemét és főként Jászberény, ahol a múlt század második felében több száz mester és segéd is dolgozott, természetesen innen is messzi vidékekre szállították az árut. A kun vagy szőrhímzés már rég a múlté: a 17— 18. században alakulhatott ki, virágkorát a 19. század első felére tehetjük; sokáig köze! állt a korabeli ún. úri hímzéshez. A parasztok főként párnavégeket hímeztek, de más célra használt házivászonra is alkalmazták. Nagyon régies a technika és az anyag maga is: a fonalat rackajuh vagy kecske szőréből sodorták és házilag festették meg valamilyen növényi anyaggal; a különböző sűrűségű festékekbe felváltva mártogatták, így egymásba átmenő színárnyalatokat kaptak. Az eredeti színek élénkek voltak, utóbb persze már kifakultak és azt a látszatot keltették, hogy ezek a pasztellszínek jellemzik a kun hímzést is. Valószínűleg a Nagykunság felől terjedt el, de csak a Tisza vonaláig jutott. Önálló központja volt Vásárhely, ahol a minták a legváltozatosabbak és a kompozíciók is a legművészibbek. (folytatjuk) 96
