Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (X. A Duna-Tisza köze és a Dél-Tiszavidék magyar népművészete)
móbbi évtizedekig. A népviselet eltűnése a hőmérő higanyszálához hasonló pontossággal jelezte az alföldi paraszti életforma és gondolkodás válságát, újkori gyökeres átalakulását. A gyöngyös- bokrétás mozgalomnak és a népies művészeti irányoknak itt nem is volt sok hatásuk, annál jobban rezonáltak viszont a népi írók társadalmi mozgalmaira! A díszítőművészethez hasonló a helyzet a szó művészetében (népköltészetben), a zenében és a táncban is: az ún. új stílus elsősorban az Alföldön (sőt annak központi magvában: a Duna—-Tisza közén), közelebbről a sokszor emlegetett nagy mezővárosokban alakult ki, öltött egységes jegyeket és terjedt tova a szélrózsa minden irányába. Az új stílusú népdal, népballada és egyéb műfajok, valamint a tánc stb. tájunkon szinte egyeduralomra tett szert, arányuk a régivel szemben elérheti a 90—98%-ot! A régi dalok, hangszerek és tánctípusok jóformán csak a peremeken és belül egyes foltokban maradnak meg: így az idősebbek vagy a nők emlékezetében, a szegényebbek, a tanyaiak és a pusztaiak körében, akárcsak a régi viseleti és bútordarabok is! A fejlődés azonban nem állt meg: parasztságunk szívébe zárta a népies műdalokat (magyar nótákat), bármenynyire is viszolyognak ezektől a szakemberek! Korántsem véletlen, hogy a cigány Petőfinek, a magyar nóta királyának nevezett Dankó Pista éppúgy szegedi, mint a betyárok csillaga vagy éppen királya volt valamivel korábban Rózsa Sándor is. Nemcsak az új stílusról, hanem új életérzésről és gondolkodásról is beszélhetünk: a Dunántúlon és az Alföldön alakult ki legnagyobb számban a pásztor- és a vele összefonódott betyárdal, valamint a balladásabb rabének is. Merőben másfajta hang jellemzi ezeket, mint a korábbi panaszos, mintegy beletörődő énekeket: — Isten teremtette a betyárokat! . . .: (Mátyás, Rákóczi és még Kossuth is Isten küldötte volt!) — Ha be- tyárgyerek nem volna, Kutya polgár nem imádkozna!... — Szegényt nem bántottam, Urakat raboltam ...; — Az urakat fosztogattam, szegényeknek osztogattam ... — mondják ki határozottan, és Rózsa Sándor szájába adják saját népi programjukat: „— ahun egy van, onnan nem szabad elvinni, csak ahun több van! . . Kifejeződik bennük egyfajta ellenállás is: ,,— Inkább leszek betyár a pusztába, Mint én legyek német katonája!“ Ez a betyárhagyomány éppúgy összefonódik a korábbi kuruc, mint a későbbi 48-as szellemű népköltészettel. Annak ellenére, hogy az Alföld lakossága csak kisebb foltokban volt folyamatos, a közélet és a társadalmi fejlődés is állandó, súlyos zavarokkal küszködött, mégis jó félezer év óta szinte az egész alföldi köztudatot áthatja a társadalmiság és a hazafiság, itt e kettő szerves egységbe fonódik össze. Ez a közéletiség jelen van a felszínen és a mélyben egyaránt, időről időre újabb formát is ölt, csaknem minden művészi ágban, műfajban és formában megnyilatkozik. Érdemes e rétegeket felfejteni és néhány részletét közelebbről is megtekinteni, így a költészet és a valóság összefonódásában gyönyörködni. Az igazságos Mátyás király alakja az Alföldön is Dózsa parasztforradalmának leverése után magasodott szinte az égig és öltött fel határozott és meglehetősen modern szociális vonásokat, ugyanakkor megmaradt tipikus népi, népközeli hősnek. Kálmány Lajos a temesközi Egyházaskéren (Verbicán) jegyzett le egy meseszerű, nemzetközileg is ismert Mátyás-mondát, mely szerint királyunk megválasztása előtt egyszerű béres volt, fényes jövőjét biblikus módon neki is angyal jelentette be; ostornyele csodásán kizöldellt és az égből szállt a fejére a korona. (E pillanatban éppen cserdített az ostorral, sugara beleakadt a keresztbe, azóta is ferdén áll I) Trónra kerülve „mindjárt megtanult írni, olvasni . . . mivel ő szent volt, az Úristen neki szárnyat adott. Nem is volt olyan igazságos király sem azelőtt, sem azután, nem is lesz!“ Eléggé forradalmi volt Mátyás igazsága: aki hat ökörrel vagy lóval szántott, kettőt elvett belőle, nekiadta annak, akinek csak két igásállata volt. Ismeretesek további tettei is, így alighanem Mátyás volt a mindenkori jó királyok példaképe, akikben Ferenc József idejéig még hittek az emberek. Az igazságos uralkodóktól várták az urak és más helyi kiskirályok elleni védelmet, valamint az országba betört ellenség kiverését is. A legjobb mesebeli királyok azonban a szegény emberekből lettek, és egyáltalán nem lehet véletlen, hogy az alföldi varázsmesék felében királyok, másik felében pedig szegény emberek a főhősök! Mátyás király fényes alakja mellett Dózsáé utóbb kissé elhomályosult, és össze is fonódott másokéval. A szegedi néphagyomány szerint Dózsa fejét az alsóvárosi templom tövébe temették; mindenesetre Verancsics Antal is azt írja, hogy a szegedi főbírónak küldték el, aki nevelőapja volt, és ebben a városban volt a legtöbb híve is. (Juhász Gyula egyik szép versének témája.) Kálmány Lajos még talált egy Dózsáról szóló énektöredéket, de már prózában: a parasztvezért már Rákóczival azonosították, és úgy magasztalták, mint a nép szabadítóját, aki a szegény embereknek jót akart, azért az urak elfogták, elevenen megsütötték és hogy jobban égjen, olajba mártották (mint az egyik Szent Jánost is). Dózsára utaló nyomok még a Vajdaságban fennmaradtak. A kurucok fejedelme kétségkívül az Alföldön és peremvidékein a legnépszerűbb, itt jegyezték fel legtöbb változatban az ún. Rákóczi-nótát és -kesergőjét, a Rákóczi-induló pedig Kölcsey Himnusza előtt szinte nemzeti imádságnak, ill. Marseillaise-nak számított; később bekerült a lakodalmakba és egyéb társas összejövetelek programjába is; a szegediek pl. ezzel zárták mulatságukat és hangjai mellett meg is indultak kifelé, mondván: „— megyünk Bécs alá!“ Bújdosó- és rabénekek maradtak fenn, fonódtak össze a későbbi 48-as és betyárhagyománnyal, sőt a 19. századi betyárköltészet visszafelé Rákóczi egész alak89
