Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 3. szám - Vaderna József: Versek (Elsőszemélyben, Széchenyi sakktáblája a döblingi elmegyógyintézetben)
VADERNA JÓZSEF ELSŐ SZEMÉLYBEN A madár kihívó mutatványa nem az enyém, a horizont mosolygásra fölrepedt szája nem mosolyom. Súlyos a természetem: fém-ágakon lépkedek. Magasodik a helybenjárás. Ha rázom a fát, rázom magam is. Lengésben lakom, hol háza, szeretője nincs senkinek, többtonnásak a rügyek és anyátlan tárgyi bizonyíték a napsütés. Verőfénybe pofoznak ág-bogok, a látóhatár koordinátatengelyei. Szívem dobogását kivetítve látom: hegyekké gyúródik, mezőkké simul: szinusz-görbe-haza, origó-virág, középpont-semmi. Mekkora hajnal nyíljon akaratomból, amit még megsegít a virág? Miféle hidat ragyogjak két ág közé? Kibír ez az évszakos ing, zölderejű levél? Tested és testem közt megvirrad a lomb? Hitek madárszárnyán hitetlen zuhanás, az elsápadt tájon fölébresztem a teremtés légcseréjét! SZÉCHENYI SAKKTÁBLÁJA A DÖBLINGI ELMEGYÓGYINTÉZETBEN Elindult az óra az időm ellen. Rátok hagyom a félbemaradt játszmát, a hazából faragott sakktáblán. Ahol az átlók a jajok, s kiszabott a folytatás, körbejárnak a futók, kezem remegését toporogják a bástyák. Nem tudom hány lépés matt a gondom, döntetlenre akartam menteni Magyarországot. Fák, szörnyű ecsetek átfestették a királyt, — ennyi az árulás. A fehér mező halotti lepedőm, tehetetlen férfisírás a kockázott ég, s a gyalogokból sem lett más az utolsó soron. Gúlába rakva a csend. Csak agyamban vinnyognak a kardlapok, vérem vágtája hordozza a vereséget homlokom alá. Megkínzott minden idegvégződés, magam hóhéra a szívem. A világos huszár lóugrásban feketedik meg, mint az ájulás. Besáncolnak a falak. Holnapra megőszülnek a figurák. A sakkórán leesett a zászló.
