Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 9. szám - MŰVÉSZET - Forgács András: A kecskeméti Katona József drámapályázatról
galmazások, fordulatok kínján. A dramaturg ilyenkor attól fázik, hogy felbontson olyan leveleket, amiket nem hozzá írtak, hogy belehallgasson olyan beszélgetésekbe, amik nem rá tartoznak, hogy ítéljen olyan ügyekben, amelyek nem az ő személyét érintik. Fázik az amatőrök magánéletétől, s ezért megeshet, hogy nem fedezi fel a negyvennyolcadik oldalon azt a tökéletesülő fordulatot, az egész mű szívét, ahonnan újrafogalmazva, beleérezve egy adott színház világába — mert még színházanként is szélsőségesen különböző a befogadóképesség — talán a priváton felülemelkedő jelentés és üzenet születhet. A Katona József drámapályázat, amit a Katona József színház, a Katona József Társaság, a megyei tanács, a Forrás, a KISZ hirdetett meg, mindezen gondokkal hirtelen egyszerre szembesített. 49 darab érkezett a színházhoz, többsége borítékba zárt jeligékkel, távoli szerzők feszült várakozásával. A pályázatot fiatal szerzőknek hirdették meg, ennyi fiatal akaratot kell tehát elbírálni, sőt talán színpadra is tenni, kinyomtatni — ez a felelősség nagyonis soknak tűnt. A pályázat megkülön- bözetlen demokratizmusa tehát kedvezett a vállalkozószellemnek és fényt vetett a Magyarországon drámát író, avval foglalkozó magyar emberek sokféle irányultságára: ily módon talán az ún. „mai magyar drámára” is. Fényt vetett a témák kiterjedtségére s tulajdonképpen még szociológiai felmérés is lehet egyben: a közönség úgy tetszik leginkább érdekelt része milyen színházat lát képzeletében: mit lát a színházban, amikor rendezők, színészek és a többi közreműködők mindenfélét elképzelnek arról, amit nyújtanak nekik. Miféle fordulatokra fordítja le a fejében Shakespeare jam- busait, Racine-t, Páskándit, a Brechtet? Tehát nem véletlenszerűen beküldött ambiciózus termékekkel állunk szemben, hanem egy valóságos kiskönyvtárral, ahol még Hamletból is kettő újabb van, s felbukkan Janus Pannonius, Pázmány Péter, Bolyai, Hannibál, Húsz János vagy Rejtő-regény- hősök, Napóleon, gyárigazgató, vidéki tanárok, haldokló parasztasszonyok, beatkoncerten már reminiszcenciákkal bajlódó beatfiatalok, tévévetélkedős egyetemisták, unatkozó dúsgazdag orvospár, káderek, szegény szőlőgazdák, félbolondok, írók — és műfajok a monodrámától, a novellaadaptációkon át, a történelmi drámákon keresztül az abszurdig, népmese-feldolgozásokig, a mai életet ábrázoló (főként vidéki szerzőjű) darabokig — minden együtt egy szegényes-gazdag kuszaságban. A gyengébb darabok értéke — és volt belőlük elég — megnövekedett így a többivel való összevetésben: valami mást, különöset mindegyiket hordozott magán. Legszomorúbbak mind közül a vidéki értelmiségről szóló írások. Jelentős tömböt alkottak a pályaművek között és valahol lappangó valóságos személyek mindennapi szavait, cselekvéseit ábrázolták: ijesztő sivársággal. A cselekvések stilizálása (öltözködés, ivás, zsíroskenyér, cigaretta): ami funkcionáriusok, házastársak, barátok között az utcán, lakásban, éjszaka, bluin történik: minimális — mintha a szerzők úgy érezték volna, épp elég, ha kicsit sűrítve leírják, ami éppen van, ahogy panaszkodnak az ágyban a feleségüknek. Hiányzik az írásokból a távolság önnön életükhöz, féldimenziós írások ezek, a szexualitás kiélése, a hivatali gondok elpanaszolása, az egész világgal és önmagukkal szembeni gyanakvás — irodalmilag sajnos legtöbbször megmérhetetlen — ábrája. A legérdekesebbek a történelmi drámák voltak, itt volt a legérezhetőbb a lekiismeret munkája, s közülük került ki az egész pályázat legjobb műve, amely a legmagasabb díjat kapta, Spiró György: Balassi Menyhárt c. munkája. De ez elválik a többi történelmi darabtól, amelyeknek szerzői többnyire — a jobb esetben — foglyul estek a Németh László-i történelemszemléletnek — tökéletesen megelégedtek, ha egy-egy nagy tudós vagy államférfi életét és sorsát a gyengeség—erő, kultúra—his- torikum kettősségében, bizonyos nehéz lejtésű magyaros pátosszal meg bírták fogalmazni. Spiró munkája sokkal több szót érdemelne, mint egyetlen mondatot: dialógusai prózaian kemények, következetlensége nagyon markáns, és teljesen új történelemkép rajzolódik ki mindhárom pályaművéből, a Hannibálból, a Balassi Menyhártból és a Káró Király című mesejátékból — ha nem is egyenlő színvonalon. Itt olyan író drámai művét láthatjuk, aki hosszasan, sok oldalról, újra és újra átértékelve, nem pedig egyszerre csak heuréka zsenialitással alkotna. Ez is aláhúzza a pályázat egyik tanulságát: ha van is mód felfedezni egy-egy esélyest, egy tehetségesebb szerzőt, a színházi mű megírása íráskészségen, helyzetlátáson túl még a színházzal való belsőbb kapcsolatot is megköveteli. A monodrámák műfajában tulajdonképpen egy átlagszínvonal biztosítva volt. A második legjobb munka Kiss Anna költőnő munkája, s a másik két — szintén jutalmazott — pályamű, nem annyira drámaiságával, mint inkább megkomponáltságával és költőiségével, ha tetszik mániákusságával és következetességgel, egy-egy különálló szubjektum gondolatainak ritmusát próbálták kitapogatni. Abszurd és szinte Pinterien stilizált művek is beérkeztek, ahol mindig jó prózaíró sejlett fel a drámai kísérlezető mögött. És végül, a fiatalok mellett, sokan, sejthető öregek, egyesek kettő sőt három pályaművel is indultak, régi, jónak tartott írásaikat halászták elő a fiókból: inkább a kaleidoszkóp színeit, mint a dráma- irodalmat gazdagítva. A pályázat egészében véve nagyon sikeresnek mondható, széleskörűen világította meg azokat a mélyenfekvő tendenciákat, amiket a hétköznapokba szorult, azon túlemelkedni akaró, alkotni vágyó emberek ambícióit formálják. Ezért a díjazás is, a két kiemelt díjon kívül, nagyobbszámú alkotó bátorítását tűzte ki célul. FORGÁCS ANDRÁS 96
