Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 7-8. szám - Hoppál Mihály: Film és folklór
László eredeti gyűjtéseiben Bajdor néven szerepel.10 Afilm történelmi hitelét a felhasznált elemek valódisága biztosítja, Az ő „történelmi” filmjeiben a hiteles környezet, a magyar táj és épületek nagyon életközelivé teszik a sokszor hihetetlenül elvont történéseket — így a Csend és kiáltás, Még kér a nép, az Égi bárány képeit idézhetjük példaként. Ez utóbbi film és különösen a Szerelmem, Elektra egy újabb folklór vonatkozást is felvetnek, nevezetesen a film és a mítosz kapcsolatának kérdését. Jancsó e két munkájában — de ide tartozónak érezzük a Magyarországon be nem mutatott Technika és rítus Attila-filmet is — a mítoszépítés szabályait követve, az ismétlések olyan rendszereivel operál, amely az emberiség eme ősi kifejezési formájához hozza közel filmjeinek álomvilágát.11 Egy amerikai filozófus írta általában a filmművészetről az ötvenes évek elején: „. . . a film lényegileg álmodásmód ... A Mozgókép észlelője a kamera segítségével lát. O lép az álmodó helyébe egy teljesen tárgyiasult álomban.”12 Jancsó Miklós álmai, mítoszai, allegóriái és végnélküli mozgás-ritusai tárgyiasult víziók, amelyek a nemzeti kultúra „tárgyi” kellékeinek segítségével kelnek életre (pl. mindenki által ismert dallamok és tánclépések meg gesztusok, kokárdák, pávák és galambok, és legjobban a lovak segítségével). Itt kell megemlíteni, hogy a szocialista országok közül egyedül a Szovjetunióban készült néhány olyan film, amely a mi filmjeinkhez hasonlóan közelít a folklór nemzeti gyökereihez. Ilyen volt például Jurij lljenko filmje a Fekete tollú fehér madár, amely 1971-ben a moszkvai filmfesztivál nagydíját nyerte. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy e gyönyörű képekkel teli film olyan hiteles a kárpátalji hucul népcsoport életének bemutatásában, hogy akár költői ihletésű néprajzi dokumentumnak is felfogható. Például a házbelsők, vagy a lakodalmi szokások bemutatásában, vagy a magyar szóbeli folklórban is ismert gazdagságot hozó lény, a lidérc-csirke hiedelem-mondájának elbeszélésében.) Ilyenek azok a kirgiz filmek, amelyek Csingiz Ajtmatov regényeiből készültek, sorrendben: Az első tanító, Dzsamilja, és a Fehér hajó. A végül nem felejtkezhetünk meg Tarkovszkij világhírű Rubljov filmjéről sem, amelynek hiteles jelenetei éppen kegyetlen szókimondásukkal és nyersességükkel vívták ki egyes kritikusok igaztalan vádjait. — Mindezekből a példákból levonható a következtetés, hogy létezik egy folklór gyökerű filmművészet szerte a világon, az alkotók keresik az utakat, és biztos, hogy ez egy lehetőség a fejlődő országok filmművészete számára is. Az egyetemes filmművészet fejlődésében mindig jelen volt egy mostoha-gyermek (vagy, hogy a népmeséből vegyük a hasonlatot: a legkisebb testvér), a gyermekeknek szóló rajzfilm. Kézenfekvőnek tűnt már a kezdetek kezdetén, hogy a gyerekeknek a meséket — zömmel a népmeséket — kell átültetni a film nyelvére, vagyis pontosabban a rajzfilm nyelvére. Amennyire egyszerűnek tűnik a dolog, éppen annyira nagy volt a többszöri „fordításból” adódó hibák elkövetésének veszélye. S amint azt oly sok rossz mesefilm bizonyítja, a filmek készítői nem tudták elkerülni a buktatókat. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a mese, mint műfaj és mint egy elbeszéléstípus, meghatározott belső törvényszerűségekkel rendelkezik.13 Éppen a népmeséi elemek elrendezésének szigorúan megszabott sorrendje és a gazdag variálási lehetőségek tették oly időtál lóvá és mindenki számára élvezhetővé a meséket. A filmgyárban tevékenykedő dramaturg vagy filmíró, aki már eltávolodott a hagyományoktól, egy sor elemet és mozzanatot már nem értett, vagy érthetetlennek minősített, mivel nem ismerte fel a mesei elbeszélés egészében betöltött szerepét, s amikor átírta a mesét a maga városi kultúrájának nyelvére, nem törődött ezekkel az elemekkel. 71
