Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 10. szám - SZEMLE - Grezsa Ferenc: Féja Géza: Törzsek, hajtások
SZEMLE TÖRZSEK, ÉS HAJTÁSOK A tanulmányíróknak is megvan a maguk Őszi- kék-korszaka. Az esszéíró szenvedély a memoár műfajába költözik, az eleven, teremtő gondolkodást az emlékező fölidézés nosztalgiája váltja föl. Ritkán lobban föl a metaforák tűzijátéka, a nyugtalan ifjonti láz, a bátor fölfedező kedv, helyettük az érett bölcsesség, a summázó fegyelem, az áttekintés méltósága lesz egyre általánosabb és jellemzőbb. A tanulmány befelé mélyül, elvész korábbi nyitottsága, az érdeklődés köre egyre zártabbá válik, új iránti mohósága lanyhul. Az új írás gyakorta csak variáció, korábbi témák más szempontú megragadása, a gondolatmenetet az idő múlásával egyre erőteljesebben determinálja mindaz, amit összefoglalóan életműnek nevezünk. Újtípusú személyesség ez, múzsája már nem a megújulás, hanem a rend. Féja öregkori tanulmányírásának az az érdekessége — ha úgy tetszik: jelentősége —, hogy ami nesztori értéke, az nem ifjúkori (odüsszeuszi) énje tagadásaként, hanem vele mintegy ötvöződve fejlődik ki benne. Nemcsak a gondolkodói múlt eleven, hanem az elme fogékonysága is megmarad új kalandokra, új szellemi izgalmakra. „Talán a legnagyobb ajándék a szép öregedés, az érett búzakalász Kazinczy dicsérte alázata, az őszi táj bölcs derűje, a sommázás emberi méltósága” — vallja. De mindjárt hozzáteszi: „Ebben rejlik az író próbája: újjá tudja-é teremteni könyvről könyvre önmagát és a világot? Addig író, míg ez a képessége tart.” A világlátás érettsége és rugalmassága: e termékeny kettősség óvja meg Féját az „ifjúság” és „öregség” ártalmaitól — a mechanikus önismétlés terméketlenségéből épp úgy, mint az ösztön, intuíció féligazságaitól, eg- zaltált gesztusaitól. Törzsek, hajtások: a cím bonyolult, többjelentésű metafora. Van személyes érvénye: kifejezi az életmű — sors és pálya kettős kötöttségében formálódó — ritmusát, az egység, a megmaradás és szüntelen újjászületés dialektikáját. De ábrázolja a magyar irodalom határainkon kívül is eleven életerejét, új és új nemzedékeket kibocsátó termőképességét, továbbá a világirodalom — elidegenedés, közöny betegségeit kiheverő, az „ember új telítődését” kifejező — aktivitását is. Legáltalánosabb értelme azonban, hogy múltban, jelenben egyszerre kell élnünk, az igazi író és igazi irodalom törzs is, hajtás is, közösség és egyéniség egymásra találása. Féja tanulmánykötetének innen ered Janus-arca: hogy számvetés, egyszersmind tájékozódás. Mint számvetés, a kötet visszapillant a magyar irodalom történetének ama szakaszára, melynek Féja is egyik alakítója volt. Persze az írót nem krónikás közlésvágy fűti, hanem a végső értelmezés eszmei igénye. így képes hű maradni az indító és elkötelező nagy történelmi élményhez, ,,A szétszóródás előtt” Ady-látomásához. így képes fölülemelkedni a népies—urbánus viták hajdani elfogultságain, midőn — már korántsem az önigazolás pátoszával, hanem a végső és mai ítélkezés fennkölt békéjével — állapítja meg: „Ez volt a döntő kérdés, a nép történelmi szerepének biztosítása, értékeinek befogadása a .magas' kultúrába, nem pedig: falu vagy város? Egység, szüntelen bővülés,acsarkodószéttagolás helyett.” E vallomás nemcsak nosztalgia, hanem halk szavú önkritika is. Miképp belátás rejlik ama megnyugvásban, már-már sztoikus életszemléletben, mely- lyel az írói pálya és sors konfliktusaira emlékezik. Mozgalom és íróság kettős, ellentétes irányú vonzása, belső hajlam, szándék és külső igény, lehetőség szembekerülése pályáját alkotói drámává avatja: vajon intellektusa „belső magtár-e” tiszta búzával tele, vagy „belső temető” kis koporsókkal, elvetélt művekkel? A dilemmák feloldódását, katarzisát a munka hozza meg számára; a történelmi szükségszerűség tudomásulvétele, a belátás, hogy az 1945-ös írói szerepváltás az alkotói megújulás lehetőségét is magában foglalja. Hogy a nép között élni: nemcsak bűnhődés, de kivételes szerencse is lehet az író számára. Féja átmenti mozgalmi múltjából optimizmusát. „Mennél inkább közeledem a sír felé, annál kevésbé érdekel a halál. Nem foglalkoztat, mivel nem hiszek benne. Nincs halál, mivel a Lét szándéka merőben más” — írja. De ez az életbizakodás már nem az illúziók, ábrándok, mítoszok szivárványos optimizmusa, hanem józan realitás- érzék s önismeret. A Szabó Dezső-i parasztmítoszon túlnövő, egyetemesebb esztétikai szemléletért küzdő írói magatartás legközvetlenebbül Féja új tájékozódásaiban érhető tetten. Remek tanulmányokat ír a népi irodalom stilisztikáján kívül eső oly életművekről, mint pl. Füst Miláné vagy Krúdy Gyuláé. Fölfedezi magának a modern humanista világirodalmat: Bulgakovot, Wildert, Böllt stb. Igaz, időszemléletük és a folklór idődimenziói közt túl szoros kapcsolatot tételez föl, de portréik mégis mintha vitáznának a népi kultúra jellegmentő izolációjának két világháború közti tételével. A tájékozódás gyakori alkalma az újraértékelésnek is: a pompás Szenczi Molnár-tanulmány mesterien hasznosítja az Erdélyi Zsuzsa gyűjtötte vallásos folklór társadalmi, esztétikai tanulságait. Egyedülálló nemzedékében is példaadó, amilyen lelkesen és értéktudattal foglalkozik a fiatal tehetségekkel. Van mondanivalója az erdélyi Sütő Andrásról, Bálint Tiborról, Farkas FÉJA GÉZA: 85
