Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 12. szám - MŰVÉSZET - Köszöntjük a 75 éves Tóth Menyhértet - Bánszky Pál: A meditáció és a pályakezdés évei
én a falummal.” Megannyi kötelék; szülők, barátok, ismerősök, a jól ismert mikrovilág, a növényzet, a fűzfák a Rákóczi soron, „amelyek barátaimmá váltak. Az áradások idejéből itt maradt kis víz számomra a tengert jelentette” — fejezi ki találóan viszonyát ehhez a környezethez. És vonzotta a gondolatokat érlelő csend, a szülői környezetben megtalált nyugalom és gondoskodás. Ezekben az években felismeréseinek, érzelmeinek a rögzítésére nemcsak a festést, rajzolást, hanem az írást is felhasználta. Ilyen epigrammatömörségű sorokat vetett papírra ekkortájt; „Az emberi tökéletesség a groteszkségben nyilvánul meg”, „Boldog csak az lehet, aki cselekszi a törvényt”. „Sohasem érezzük a szabadság örömét tökéletesebben, mint amikor az igazságnak vetjük alá magunkat.”, „Csak a jó szándéknak van gyümölcse.” A morális jellegű feljegyzések mellett vissza-visszatér a művészetével összefüggő kérdésekre is; „Fontos-e a téma vagy sem?”, „Növényeket is rajzolni! Mindent!” (1933. augusztus 10.) Néha egy-egy rajzra, festményre — a középkori előképekhez hasonlóan — metafora tömörségű mondatokat írt fel: „Árvák állnak az ajtó előtt” (katona barátjának a portréján) „Balról fújj rendet, jobbra telik” (a rajzon fönt napkorong mint elvont jelkép és valami mozgásirány) „Édesapám”, egy más képen „Erőd add” (édesapja portréin). „Őr, almafát támad” (ezt olyan valakinek az arcképéhez írta, akit nem kedvelt).„Abűnt összetörni annyiféle” (beteg unokaöccse képén). „Öregek” (Hároméves gyermek portréján. Feltehetően e feljegyzéssel a rajz előadásmódját jellemezte.) így és hasonló módon közelítette meg, tehát nagyon sajátosan fogta fel a dolgokat, nem követve akadémiai szabályokat és korának normáit. Előfordult, hogy a pillanat hangulatát pl. a mérhetetlen templomi csendet, s mai kifejezéssel a „súlytalanság állapotát” foglalta szavakba; „Csendbe hulul orcád mélye Jöjj el értem száll, száll Földvirágból édes méz hull...” Máskor meg álomból ébredve nagyon magas hangzású sikoltáshoz hasonló zenét hallott. Olyan sugallata támadt, hogy érzéseit szavakba öntse: „ím itt az éhség, rejti pénzét a nap. Papjaink elmenekültek, de nincs kiút, mert elzárták huhogó lelkek.” S úgy emlékszik, mintha a papok folytatták volna a napra vonatkoztatva e gondolatot, ilyképpen:: „Tán itta borát és most részeg”. Nagy ritkán meg verssé kerekedett a gondolat. Álljon itt a róla készült kismonográfiában nem közölt verseinek egyike: Tyúk a nagy Mindenség Tojik, kőtől, költ. A záptojásokat temeti a föld. Kis csirke az ember, sír, sipákol, vak a csipától anyja fülét sérti, mikor mondja: „férfi”! Magányában, vidéki elszigeteltségében minden apró rezdülésre figyelt és alkotó tevékenységét alapvetően küldetésnek tartotta. Ezt a programot vette észre művészetének első méltatója a Műbarátban 1941 őszén rendezett kiállítása alkalmából, amikor azt írta Tóth Menyhértről: „ . .. elénk áll, az expresszív stílus minden önkényével, álomszerűén elszabadított képzettársításaival »szabálytalanságaival« és kiáltó igehirdetéseivel”.4 Tóth Menyhért gondolkozását és ezt az alkotói periódusát saját szavai — e kérdésben is — különösen érzékletessé teszik: „Olyan érzés hatott át akkoriban, — mondotta visszaemlékezve erre az időszakra —, hogy mindent, ami az ember által megismerhető, azt ismerje meg az ember. Hogy én tudom meg vagy más valaki, nem az a fontos, hanem az, ha felismerünk valamit, azt adjuk közre, hogy teljesebb, tökéletesebb emberek lehessünk általa. Hiszen ez a célja a művészetnek is! Ezt szavakban úgy is kifejezhetném: vállalás, hogy mit kell tenni az embernek, hogy érdemeset alkosson. Az szükséges hozzá, hogy teljes odaadással önként vállalja, s amit csinál, arra szüksége legyen a történelmi embernek. Ezért kellett nekem tisztázni magamban, hogy tulajdonképpen mit és miért csinálok?!” A most hetvenöt esztendős Tóth Menyhért négy évtizeden keresztül sok-sok lemondás és vállalt aszkézis közepette végülis azt csinálta, amit akart, azt követte, amely célokat tisztázott maga előtt. Létfenntartását sem a művészetből teremtette elő. „Én a földből élek vagy legalábbis mind mostanáig abból éltem. Ha ez nem hangzik nagyon nevetségesen, én majdhogynem hetvenéves koromig kapáltam a művészetért, mert képeimből nem tudtam megélni. Paprikát, majoránnát termeltem, ez fizetett annyit, amennyi nekem elég volt” — mondotta egy rádióinterjúban. Kapált, no meg tangóharmonikázott lakodalmakban, és féllábbal létrázva szobát festett. „Vállalta”, ahogy faluja „foglalkoztatta művészét”. Paraszti életvitele mellett szellemi magányát mi sem fejezi ki hívebben, mint szüleiről mondott következő visszaemlékezései: „Bizony még ők sem értettek meg. Pl. amikor még ifjú emberként kimentem apámmal a mezőre dolgozni, mindig magammal vittem a papírt és ceruzát, s ha tehettem, rajzoltam. Egyszer, emlékszem, édesapám — szeretettel, de megjegyezte —: »erre, fiam, nincs időnk«, és csak arra hivatkozva tudtam elfogadtatni édesapámmal ezt a tevékenységet, hogy azt mondottam: amíg édesapám a pihenőidőben rágyújt, nekem ez a dohányzás . . . Később meg, már a főiskolai tanulmányok befejezése után, a következő eset történt meg velem. Általában amint reggel felkeltem, mindjárt a vászon elé ültem. Egyik alkalommal édesanyám így kért: gyere 4. Szerdahelyi Sándor: Két út között és azon túl c. írásából. Népszava 1941. október 5. 93
