Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Kovács János: Kopjafáktól a kőkeresztig

„Van itt olyan márvány, amit férj emeltetett, miután félholtra verte a feleségét. Ne gondolja, hogy itt mindig ennyi márvány volt. A legtöbb sírra csak fejfát tettek, mert a földre költöttek mindent..”

Egy ötven év körüli asszony kapával igazítja szülei sírját. A kérdésre, hogy miér» nem emeltetett sírkövet szülei sírjára így válaszol:

„Hát jó volna, ha volna. Tudnám utánozni a többit. Mikor lett volna rá pénz, másra költöttem. Most meg már nehezen telne.

— Tudja miért ölik bele az emberek ezt a sok pénz a temetőbe? — kérdem valakitől. — „Egyik megy a másik után. Ezek a kövek rangot jelentenek, nem a halottnak, hanem nekünk. Ez csak nekünk van. Ez nem a halottaké. Csak a mi szemünknek van. Úgy néz ki, hogy a halottnak állítják, pedig nem annak, a maguk gyönyörűségére.”

Egy huszonötezer forint értékű sírkő tövében kapálgató asszony így vélekedik:

„Az államnak kellene olyan politikájának, vagy törvényének lenni, hogy minden sír egyforma legyen, és ne költsenek milliókat a temetőre. Mindenki ezt csinálja, mi sem maradhattunk el. A hozzátartozóknak ez lelki megnyugvás. Én is eleget tettem ennek, úgy mint más. Persze, ha törvény lenne ellene, nem kellene szégyenkezni annak, aki nem szívesen költi erre a pénzt.”

— Mire gondol a drága gránit meg márványkövek között? — kérdeztem egy ráncos arcú, tiszta szemű anyókától.

„Megvan az embernek a lakása, autója, hát legyen szép síremléke is. Ugyan nem sok értelme van, de azért áldozik rá a nép. Ha kijönnek, itt elsétálnak, elnézelődnek és elsiratják halottjaikat. A nagyon drága felesleges. A négy-ötezer forintos is megteszi, ezt egy nyugdíjas is kibírja. Ott van az a nagy, drága kő, de ott egy olyan értékes élet fekszik, egy fiatal lány. A követ a nagyszülők, meg a szülők közösen csináltatták.”

— Nem sajnálják a pénzt erre a kriptára? — kérdeztem egy középkorú férfitól.

— „Elmulassuk talán? Vagy a másik ember éljen rajta?”

— Nem adná oda ezt a pénzt óvodára? — vetem közbe.

„Azt nemIMi annyit adunk az államnak,amiből építtethet. Akinek meg nincs családja, minek adja arra? Fizessük a községfejlesztést, és száz mázsa szőlőből csak negyven a miénk. Az állam a hatvan mázsából csinálhat. Itt most új tanácselnök van, mindent társadalmi munkával akar csináltatni. Ez itt nem divat, ez nekünk nem megy! Itt mindenki magának dolgozik. Nincs olyan óra, hogy ne dolgoznának az emberek, még éjszaka is, ha végigmegy a községen, találkozik emberekkel, de azok nem a kocsmából mennek ám. Aki olyan, annak itt nincs is semmije. Itt az autó sem luxus, mindegyikből kilóg a kapanyél.”

— Járnak színházba, vagy moziba? Mikor voltak kirándulni?

„Ha mi ilyeneket csinálnánk, megenné a fene a szőlőt. Az állatoknak nem mondhatjuk, kuss egész napra, mert színházba megyünk. A munka az életem, nem a naplopás. Maga is csak itt jön, megy, firkál valamit és felveszi a nagy pénzt. Az ilyenekre megy el sok.”

Beszélgetés közben megérkezik a szomszéd. „Azért építettem kriptát, hogy ne nyomja a hasam a föld. Sokat dolgoztam már életemben, ennyit csak megérdemlek.” Mikor elmegy, a szomszéd megjegyzi: „Ez is negyven éve, az esküvőjén volt utoljára ünneplőben”

— Miért építenek ennyi kriptát? — kérdezem két idős hölgytől.

„Van rá mód, meg a világ is megváltozott. Van aki ezelőtt olyan szegény volt, hogy még csak nem is álmodhatott egy ilyen főhelyen levő kriptáról. Most meg tessék itt van ez is ni, mutat ápolt kezével egy kriptára, megvette, mert volt rá pénze, pedig egy senki volt. Egy cseléd volt még a békében. Úgy ahogy mondom.”

55