Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 1. szám - SZEMLE - Székelyhídi Ágoston: Moldvay Győző: Perben
Közelebb a vasárnap, ámde — mint A nagy hal című, szintén szimbolikus versében siratja — a „nagy hal” elúszik mégis, „húzza hosszú zsinórján a nyarat”, s ezután már „csak fölpuffadt hal-dögöt / hoz a hullám:”. A kötet szerkesztési logikája ugyan mintha ellentmondana ennek, hiszen „A nagy hal” című ciklus után a Szerda, kissé tán diadalmas életörömöt is sugárzó ciklusverse következik, ám a ciklusokon belül, s a kötet egészében mégis ez az öröm-fájdalom, illetve fájdalom— öröm-hullámzás dominál. Legfájdalmasabb az utolsó ciklus, az Anyám könyve. Ha van őszinte, megtört és bénult fájdalom, hát az ebben a ciklusban megtestesült. Ebből a fájdalomból fakad mindjárt az első vers segélykérő fohásza: Segíts, hogy szóljak rólad, hogy el ne múljál végleg. Segíts, mert némasággal vert meg a szenvedésed. (Invokáció) Tizenöt vers a kettős szenvedésről, amelybe természetesen emlékezés vegyül. Mozzanatok tolulnak a költő emlékezetébe, amelyekből az önzetlenül szerető, családjáért s érte minden áldozatra kész édesanyag képe rajzolódik elénk. Allegorikus versben érzékelteti az érkező elmúlással szembeni tehetetlenségének kínját („A parton”), s a halott költő-társa is úgy gondol most, mint társra a halálban. Nem hitte el ő se, hogy ez már az utolsó korty, az utolsó . . . Elment, ahogy élt, mosolyogva: hazahívták a koporsó hegyek . . . (Fiad a halálban) Simon István sírdombjára küldi ezt a verset, akit annyira becsült, szeretett az édesanyja, hogy „fiává fogadta”, s most immár együtt vannak valóban. A bánat és a sírás fekete zászlói lobognak ezekben a végtelenül kitárulkozó, a lélek legmélyéről fakadó versekben. S csak most, a végén vesszük észre, hogy mennyire sorsszerűén egészíti ki ez az anyasirató ciklus ezt az egyébként is szenvedőén tépelődő kötetet, s hogy mennyire az ,.Epilógus” című vers záróakkordja tükrözi legjobban Garai életigenlő szemléletét: De nem sújt le a bárd — S belülről hallom a hangom: jó, hogy élek! — És bevallom: bár elhagytál — gyönyörű ez a nyár. Gyönyörű ez az élet, érdemes harcolni érte még akkor is, ha gyakran fájdalommal sújt. Ez a hitvallás emeli magasba Garainak ezt a kötetét, s úgy hiszem, egész költészetét. A Visszfény-hez ugyan az „én” belső töprengései kerültek előtérbe, s nem egy tétova, szárnyaszegettebb vers is akad benne, kétségtelen, hogy új színnel gazdagította Garai költészetét: a belső mély érzelmi hullámzás, spontánabb kitöréseinek színeivel. (Szépirodalmi, 1976). SERES JÓZSEF MOLDOVAY GYŐZŐ: PERBEN Homályos kissé a szó, mégis leírom: jelenség öltött testet ebben a könyvecskében. Olyan út és magatartás, melynek valóságát és művészi lenyomatát nem érdemes széjjelválasztani. Moldvay Győző a nép írók közelében és szellemében nevelkedett. Sajátos helyzetben és korszakban. Költőként, szervezőként, fiatalemberként akkor indult ugyanis, mikor a mozgalom már utolsó lépéseit tette. Diadalt és bomlást egyszerre tapasztalt meg ilyenformán. Végül egyén és közösség viszonyának gyökeres fordulatát kellett átélnie. Tanítói és példaképei egy osztály, sokban egy nemzet szóvivőjének és előőrsének szerepét töltötték be évtizedekig. Mihelyt aztán az osztály maga juthatott szóhoz, ez a különös — megnövesztő, megpróbáló, megpecsételő — szerep fokozatosan veszített szükségességéből és érvényességéből. Háttérbe került benne a társadalmi képviselet, előtérbe nyomult a művészi kifejezés. Mindez a teljesség területében, fölfogásában, mércéjében is változást okozott. Jobb esetben csak változást. De gyakran kudarcot, törést, válságot is. Hiszen a írói, művészi személyiség helyét és helyzetét, értékét és értékrendjét, működési elvét és gyakorlatát érintette. így vált meghatározó fogalommá a teljesség, melyhez egyként igazodott szerep, világkép, elbeszélői és költő emberábrázolás. Hogy, mint kapcsolódott ide a Perben szerzője! Nem szójáték: a folyamatot nézve perdöntő módon. Magában hordozva az útváltás megannyi kényszerét, izgalmát lehetetlenségét, lehetőségét. Első verseivel húszévesen jelentkezett (Magam körül, 1947). Olyan költői jellem bemutatkozásaként, aki a paraszti közösségben talált otthonra és rokonra, főleg pedig hivatásra és szolgálatra. Ott, abban ízlelve meg a teljesség lehetőségét, vállalva a teljesedés küzdelmét és munkáját. És most, 1976-ban útra bocsátotta második verseskötetét. Csaknem harminc év múlva. Csaknem ötven évesen. Hosszú hallgatása maga is vetett föl kérdéseket. Újrajelentkezésének érvényességét azonban a változások alkották. Mert Moldvay Győző nem pusztán összegyűjtött néhány azóta keletkezett verset. Többre ért. Költői jellemét és szerepét sikerült lassan, szolidan, szerényen megújítania. Folytatta, amit folytathatónak, kicserélte, ami kicserélendőnek bizonyult közben. 94
