Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 1. szám - SZEMLE - Czére Béla: Galgóczi Erzsébet: A közös bűn
Túl sokáig élt az irodalom peremvidékén, és még híres, nagy sikerű regényei után is kénytelen mellékmunkákkal kínlódni, idejét pazarolva — talán ezért, de talán egyébként is lassan dolgozik. És közben telnek az évek. Pedig hazai élményanyaga nem kevésbé gazdag, mint az, amit Palesztina— Izrael földjén szerzett. Bármennyire otthonossá tette is számunkra ezt a távoli világot, talán szabad nyomatékosan hangoztatni annak igényét, hogy a megígért kelet-európai témájú regényét mielőbb megírja. Akár trilógia vagy tetralógia is lehetne. LÁZÁR ISTVÁN GALGÓCZI ERZSÉBET: A KÖZÖS BŰN Szabálytalan, rendhagyó dokumentumregényt, egy tanyán elkövetett megdöbbentő gyilkosságot exponáló „tényregényt” írt ezúttal Galgóczi Erzsébet, amelynek látszólagos extrémitása mögött az írónő érzékeltetni kívánta a történelem „pszichikumában” rejlő társadalmi, emberi törvényszerűséget. A mai magyar kispróza élvonalába emelkedett író novellisztikájának három — már kitűnő művekkel fémjelzett—élményvidékéről származik, összegeződik a kisregény cselekménye, gondolatisága. A paraszti világnak — a személyi kultusz évei által determinált — súlyos gondjaiból, problémáiból és az 1956 utáni kibontakozás, útkeresés perspektívájából, az embert a szűk, fojtogató, már-már a vegetáció szintjére szorító tanyasi élet bezártságának tragikumából és maguknak az ötvenhatos eseményeknek a konfliktusából. Elég, ha az 1976-ban A vesztes nem te vagy címen megjelent válogatott elbeszéléseinek olyan darabjaira gondolunk, mint a paraszti lét egzisztenciális problémáit a személyi kultusz visszaéléseinek és az 1956 utáni életformaváltásnak a tükrében felidéző Idegen a faluban vagy a balladai erejű Aknamező c. novellák. De ezekről a forrásvidékekről származnak a zárt tanyai világ drámáját az átmenetileg felbomlott rend tragikumában vagy a megrázó katarzist kiváltó bűntény kuriózumában megjelenítő elbeszélések (Ott is csak hó van, Valahol fények) ugyanúgy, mint az elzártság kiszolgáltatottságát a háború apokaliptikus víziójává növelő Nyolc karéj kenyér is. Galgóczi kisregényének 1956 novemberében történő érthetetlen, embertelen gyilkossága szimbólum, „a közös bűn” jelképe. Két fiatalember — az erőszakosságra, garázdaságra amúgy is hajlamos Kuberkó és a disszidálási kísérletbe gyengeségből, tétovaságból sodródó későbbi áldozat — a határhoz közel eső tanyán kér éjszakai szállást. Disszidálási szándékuk éppolyan zavaros és motiválatlan, mint az éjszakai szóváltás következtében bekövetkező brutális gyilkosság, amely után Kuberkó nem Nyugatra, hanem az áldozattól ellopott olcsó karórával a falujába menekül vissza. A bűntény „társtettesei” — a félelem miatti eltussolói — az akkori viszonyok és a zavartság, tájékozatlanság által determinált vidéki köztudat objektív és szubjektív hatásának révén válnak bűnösökké és áldozatokká is egyben. Hiszen a gyilkosság az éjszakai tanyán következik be, ahol „minden megtörténhet az emberrel”: az öreg Sokorai a tehetetlenség beletörődésével fogadja be a szálláskérőket és a gyilkosság vádjától való félelmében kényszeríti fiát másnap a holttest eltüntetésére. Az ötvenes évek első felének számtalan önkényeskedését átélt, megkeseredett, gyanakvó parasztember logikája szerint csak áldozat van, a bűn bélyegét könnyen a családjukra süthetik — hiszen a gyilkos már nyilván a határon túl van. De meghatározza az öreg paraszt gondolkodását a szétzilálódott közrend akkori állapota is: a gyilkosság időpontjában még náluk lakik az október végén menekülni kényszerült megyei vezető családja, s nincs szerinte ekkor még hatóság, akinek a bűntényt jelenthették volna. Sokorai szubjektív önigazolással is átszőtt védekezésével az írónő a nyomozást vezető őrnagy érveit állítja szembe: nem „igazságot téve”, hanem inkább kérdezve. Galgóczi Erzsébet — a közelmúlt falusi társadalmának hátterét, politikai életét felvázolva —, nagyon sok mozzanattal motiválja ezt a „közös bűnhöz” vezető oknyomozást. Elsősorban az „államot” megtestesítő Kerekesek durva, törvénysértő önkényeskedéseivel (a faluban a rendőrtől a tanács- és a téesz-elnökig minden fontos pozíciót az ő családjuk birtokol), akik — a később szükségszerűen meginduló történelmi folyamat elé „sietve” —, még 1956 végén is a régi módszerekkel próbálják folytatni a termelőszövetkezet „felfejlesztését.” Kár, hogy ezt a személyi kultusz időszakát az ötvenhatos események tragikus zűrzavarába torkolltató társadalmi oknyomozást egyre inkább a gyilkosság aprólékos, hosszadalmas bűnügyi vizsgálata váltjaiéi: a mű szövetébe szervesen nem illeszkedő anekdotikus epizódokkal tarkítva — sajnos ki kell mondanunk — némileg fel is hígítva a regényt. A közös bűn cselekményének, gondolatiságának legmarkánsabban vezetett szála az áldozat holttestét a Dunába talicskázó Sokorai Imre sorsának tragédiáját bontja ki jelentős művészi erővel. A dolgos, értelmesebb életre vágyódó, az apja basáskodását kényszerűen tűrő parasztfiú nemcsak a gyilkosság által rájuk nehezedett igazságot ismeri — „Nem lehet élni olyan világban, ahol minden megtörténhet az emberrel” —, hanem a másik, mélyebb igazságot is: „olyan világban sem lehet élni, ahol semmi sem történhet az emberrel”. Sorsát a balladák tragikus sejtetésével mégis ez a szükségszerűséget felvillantó véletlen határozza meg: a rendőrség megérkezésekor kétségbeesetten menekülő fiú így válik végül „a közös bűn”igazi áldozatává. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976.). CZÉRE BÉLA 91
