Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 11. szám - SZEMLE - Horpácsi Sándor: Serfőző Simon: Amíg élünk

bizonytalanságot a formai játék egyedüli bizonyosságával vélné föloldhatónak. A fellazított mondatszerkezet, az elhanyagolt novellaépítkezés azonban mégsem öncél: épp váratlan fordulataival, próbálkozásaival válik hű közvetítőjévé az író alakuló világképének, szándékainak. Megkísérelhetnénk e ponton az európai párhuzamokat, hazai előképeket, kortársi rokonságot kimutatni. Summázzunk ehelyett annyival, hogy a 70-es években indulók zöme akarását, tagadását, sajátos világlátását maga-teremtette, nem örökölt formában kívánja közölni. Esterházynál a hangnem-választás lett stílusteremtő erő. Humora nem a bölcsek rezignáltan legyintő, megbocsátó mosolya, nem is a tehetetlen düh visszájára fordulása. Friss hangú, merész kajánkodás ez inkább a felismert „gonosz” ellen. Irónia, gúny, groteszk, szarkasztikum — egyaránt jól forgatja e fegyvereket. A látókörébe került ellentmondások, a múlt röghöz kötő vonásai nevetségessé válnak, de új összefüggésekbe állítva, megismerten leküzdhetővé is. Önmaga, nemzedéktársai, az új irodalom is kap fricskát. Mert végül is nem a felülemelkedő cinizmus, hanem a közösséget vállaló, akaró magatartás a döntő: „mégis lassan ... át- meg átjárta a testemet egyfajta biológiai magabiztosság, a rendnek és szervezettségnek (egyelőre még ösztönös) tudása, a hit, hogy nem egyedül vagyok. . . következésképp felelősséggel tartozom erre-arra.” Mintha szégyellné a pátoszt igénylő gondolatot, sokszor az abszurdumig, vagy csak egy szóviccig terjedő nyelvi sziporkákkal leplezi komoly kérdéseit. Reméljük, a játék nem lesz erősebb a komoly kíváncsiságnál .. .

Temesi Ferenc gondja is elsősorban önmaga megismerése, annak a folyamatnak megidézése, hogyan formálódott egyénisége az őt ért hatások súlya alatt a gyermekkortól kezdve. S eljut a „társadalmi státuszváltás” általánossá bővíthető vizsgálati eredményéig. „Hát már nektek is magyarázkodnom kell? Hát ki vagyok én?” fakad ki a volt-társak előtt a felnőtté-válás keserves eszmélésében. Önmagának is magyarázkodnia kell, választ kapnia a „ki vagyok én” kérdésére. Ez a kötet szándékolt célja is: „a tükörig vezető út néhány kanyarjáról” számot adni — vagy inkább azzal számot vetni. Hogy önmagában legalább bizonyos legyen. Hogy a „tükör mögötti” világba önerejébe vetett hittel indulhasson. A kételkedést ő is iróniával érzékelteti, de az Esterházyénál sokkal lágyabb, ártatlanabb hangnemben. S a következetes oknyomozásból adódóan, nem szakít gyökeresen az elődök kimunkálta epikus formával sem. Eljátszogat ugyan az idősíkok tologatásával, kipróbálja a stílushatásokat, bizonyítandó: tudja a mesterséget, indulhat tovább. Két ciklusában pedig a pillanatképpel súlyos sorsokat sejtetni képes tehetségéről győződhetünk meg: A T. utcai postaláda ... és Az Sz.-i S. E. Gimnázium l./A osztályának . . . Zsákutcának tűnik viszont a Kereszt- rejtvény avagy... abszurd ötlete, hiszen

önjellemzését és szándékát: „Nyugtalan, mert a szervezetnek az érzékelés sejtjeit az idegközpontokkal összekötő . .. elemeivel túlságosan el van látva...: a cselekvést megkonstruáló tudat. .. meglegyen benne ...” — indokolatlanul öltözteti elhibázottan formabontó köntösbe, ettől legfeljebb amolyan tótágast álló ars poéti- cává válik. Nemigen hiányoznék a kötetből az említett három írás, noha épp zárófejezetek. Értékelhetnénk hát a további célokról hírt adó jelzéseknek is őket. Színvonaluk, mélységük azonban alatta marad a Győző-írásoknak.

A gyermekkor emlékfoszlányait, a kamasz nagy vágyakozásait, az írónak készülődő, társra is találó egyetemista elszánásait erős érzelmi töltéssel ábrázolja Temesi Ferenc. Ezzel hitelesíti az élmény közvetítését, ugyanakkor líraisággal szövi át az objektivitásra törekvő krónikás hangot. S az egy-egy emlékre ráfeledkező pillanatok az életöröm friss csillogását is jelentik. Milyen ritka ajándék a nemzedék műveire gondolva! Temesi Ferenc szeretne tisztán élni. De ez nem zárja ki, sőt feltételezi a társadalmi érzékenységet. Ezért várjuk szívesen újabb jelentkezését.

(Magvető, 1977; Szépirodalmi, 1977.)

TÓTH PIROSKA

SER FŐZŐ SIMON: AMÍG ÉLÜNK

Két kulcsmondatban össze lehet foglalni Serfőző Simon riportkötetét. Az egyik maga a köteteim, a másik a kötetzáró riporté: „Élhetnénk nyugodtabban”. Ezek az emberek: a riportok alanyai, a zagyvarékasi parasztok azonban soha nem éltek nyugodtan. Mindenkor „hajtották magukat”. Valamikor azért, mert nem tehettek mást: meg kellett élniük, ösztökélt a szerzés, a gyarapodás vágya és kényszere; ma pedig még öregségükben se tudnak leállni.

A munka alapeleme, sőt fundamentuma a paraszti életnek. Olyan erkölcsi parancs és érték, amelynek elavulását, pusztulását (a szó fizikai értelmében is) nem kis riadalommal regisztrálja a szerző.

Serfőző Simon ismerősei — a versei alapján — jól ismerik Zagyvarékast, ezt a kiterjedt tanyavilággal rendelkező jászsági falut. A kötet — a maga nemében — mégis meglepetés, egyszersmind magyarázat is a versekhez. Nem is elsősorban Zagyvarékas topográfiájával, mint inkább azzalamikrorealizmussal,amellyel bejárja és leírja a zagyvarékasi határt és annak a múltját. Serfőző módszere az, hogy egy-egy jelenséget körüljár a bennszülött tényismeretével, de annak elfogultsága, indulata nélkül. Ez azonban messzemenően nem azt jelenti, hogy a szerző szenvtelen, hogy nem foglal állást! Sőt! Már maga a témavá94