Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 11. szám - MŰHELY - Zimonyi Zoltán: Németh László önéletírása
nem művek utáni. Nem tételezi fel, hogy személyiséggé, beérkezett íróvá kellene válnia a szerzőnek. A számadás, a tanú-szerep természetes életanyaga a saját tapasztalat, így az életírás is a legtermészetesebben kívánkozik a művek elé: szépirodalmi műveket előző, azokat helyettesítő, azoknál hangsúlyosabb szerepe van. Ez az oka, hogy a hagyományos önéletírás átszíneződik: átszociografizált, nemcsak tanúságtétel, hanem számadás is egy népcsoportnak, az osztálynak, nemzetnek. * Beilleszthetők-e ebbe a jelenségcsoportba Németh László életrajzi írásai, amelyek az életműsorozat utolsó előtti, kettős köteteként jelentek meg? Mielőtt megkíséreljük a válaszadást, említésre méltó, hogy a Homályból homályba című kötet nem egységes, benne különböző korok különféle indítékú, sőt, eltérő műfajú írásai — versek például — egyaránt szerepelnek. A hagyományosabb értelemben vett önéletrajz a kötetben az Ember és szerep (1934) valamint a Magam helyett (1934/44. — 1958.); ám ez is valójában három eltérő időszak motívumait hordozza. E sokféleséggel nem az életműsorozat szerkesztői mentették a korábbi kötetekből kimaradt írásokat: maga Németh László választotta a beosztást. A tágan értelmezett életrajz-fogalom jellemző egyébként: igazolja a különféle műfajok, sőt, eredetileg nem irodalmi írásformák metamorfózisát, hisz legtöbbjük a népi írók kezében, mint említettük, az irodalomfelfogásuk miatt megújul, átalakul. Nem meglepő, hogy Német egy levelében, amelyben a művei „osztályozását” is elkészítette, a későbbi A kísérletező ember írásait még az életrajziak között szerepelteti. Nos, visszatérve a kérdésünkhöz: bekapcsolható-e Németh a fentebb vázolt jelenségkörbe? Ha munkásságáról nyilatkozott, mindig hangsúlyozta annak társadalmi, pedagógiai célok alá rendelt jellegét. Miként az életműsorozat megindulásakor adott interjúban is: „az egész mű egy üdvösségharc történetének fogható fel, amely a nép sorsát —fennmaradását, többre-törését — is magába fogta: egyetlen cél bontakozik ki benne s ágazódik el apró-cseprő, gyakorlatinak tűnő célocskákig.” Németh számára — noha rendkívül kifinomult esztétikai érzéke volt (méltatja például Joyce, Proust, Pirandello, Szentkúthy munkáit), — a mű elsősorban mint „alakító erő” fontos, s nem mint esztétikum. így minden műfajban (az önéletrajzban is) valami lázas „tájrendező őrület” munkál. E fordulat Némethtől származik, a megvilágítására, irodalomszemlélete jellemzésére idézünk bővebben az életrajzi kötetéből: „Hogy egy magyar író miben különbözik egy nyugati írótól, kevesen érezhették annyira, mint én, akit épp ez a különbség akadályozott meg abban, hogy egészen íróvá legyek. A nyugati író beáll egy nagy kultúrvidék valamelyik parcellájára, arra, amelyik természetéhez legközelebb esik, elülteti és gondozza növényeit, s magát a tájat rábízza a százados természeti és társadalmi erőkre, melyek földjét lerétegezték, s művelt föld és művelő ember viszonyát azon a területen vérbe ivódott szabályokkal rögzítették. A magyar írót az elhanyagolt táj nyugtalanítja; míg palántáit kirakja, a szomszéd vadvizek emelkedését nézi, a kötetlen homokbuckák vándorlásától retteg, banditák ellen szervez álmos farmerekből megbízhatatlan szövetségest. A tájat szeretné rendezni, amelyben él; a társadalmi és történelmi erőket pótolni, amelyek elmaradtak; egy évszázad lenni egy ember helyett — geológiai erő ott, ahol kertész.” Hogyan érvényesül Németh önéletrajzi írásaiban ez az irodalomfelfogás? Időrendben az első — az Ember és szerep — nem a „természetet”, az egyéniség kialakulását kutatja, hanem azt a szerepet („a világ felé fordított felületet”), amelyet az irodalmi élet kényszerített rá. A pirandellói, ún. „szerep-filozófia” hatása érezhető e munkán, amelyben lényegében a pályakezdését írta meg, a Nyugat novellapályázatán történt 69
