Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Varga Csaba: A harmadik lehetőség hiánya (Befejező rész)

„A falu műveltségéről sokat elárul, hogy mennyien végezték el az általános iskolát. 3416-an jártak általános iskolába, de 136-an már megrekedtek az 1—3. osztálynál.

4—5. osztályt 668-an, 6—7. évet 1280-an, végül a nyolcadik osztályt 927-en végeztéo el. Hatvannégyen analfabéták! A közel kétszáz középiskolásunk közül 116 tanuló érettségizett. A főiskolát, s egyetemet végzettek száma nemsokára elérheti, talán, a százat, bár a főiskolára jártak közül húszán nem szereztek diplomát. A Bács-Kiskun megyei községek iskolázottsága sem jobb, hozzájuk képest nem állunk rosszabbul, de nagyobb baj, hogy a kiművelt emberfők kevéssé hatnak...” F. János, tanácselnök.

„A második világháborúban az iskolai padokat feltüzelték, csak egy tanteremben maradt bútor. Ezt aztán mi vágtuk össze, tűzrevalónak, így téglákon és deszkákon ültek a diákok. A felszabadulás után bábegyüttest, irodalmi színpadot alakítottunk, jártuk a tanyákat, s annyi pénzt szereztünk, hogy abból használt deszkát vehettünk, amiből egy asztalos ingyen csinált lócákat, padokat. Akkor nagyobb volt az iskola és sokkal több gyerek járt oda. Nagyobb volt a lelkesedés, meg az akarat is.” H. Lajos, pedagógus.

„Az általános iskolában most — tizenegy tanulócsoportban — háromszázhatvan diákot képzünk. Huszonhárom pedagógus foglalkozik velük, közülük tizenhármán harminc év alattiak. Hét tanár már idevalósi! Az iskolában nincs megfelelő konyha, tornaterem, s ha ide számítjuk az óvoda szükségletét is, minimum húsz millió forint kellene felújításra, bővítésre. Az első osztályosok száma hullámzó: hol harminc alatt, hogy negyven felett volt. Jelenleg megint csak harminc, nincs hát sok gyerek... Az 1968- ban kezdett diákok közül húsz, az egy évvel később indulók közül tizenhárom tanuló morzsolódott le nyolc év alatt, mert családjukkal együtt elköltöztek a faluból. De az 1971-es generációból már kevés diák maradt ki a lakóhely megváltoztatása miatt. Ezek szerint az elköltözés jelentősen csökkent.

Említettem már, hogy strigula-pedagógiát végzünk. Kipipáljuk, amivel elkészültünk, mert annyi a munka, hogy alig győzzük. Egy hétre előre sem tervezhetünk. Pedig énekkart és varróklubot akartunk, de nem jöttek az emberek. A legnagyobb fájdalom az, hogy a gyerekekkel nem tudunk egyenként foglalkozni. Nincs mód arra, hogy gondjaikról legalább beszélgessünk. Közelebb kellene kerülni hozzájuk, alsó tagozatban hetente egyszer tartunk is beszélgető órákat. De a felső tagozatban nehezebb, nem szívesen nyilatkoznak már. Nemigen van példa arra, hogy a tanár két-három diákkal barátkozzon, ez különben is kivételezésnek tűnne. Az órán pedig, s az óra után nincs idő beszélgetni. A családok nem is várják el, igaz, a tanárok sem szívesen mennek családlátogatásra. Kényszernek érzik, általában csak minden második diák szüleit keresik fel. Az elfoglaltság mellett az az oka, hogy nem szívesen fogadják őket...” G. Imre, iskolaigazgató.

„A gyerekek otthon gyakran kevés szeretetet és gyöngédséget kapnak. A pedagógusnak mindent el akarnak modani, igénylik, hogy külön-külön is foglalkozzon velük. A szülők tényleg keveset törődnek a gyerekekkel, leköti őket az, hogy dolgoznak a családért, nem marad másra idejük. Az alsósok sem szeretnek napközibe járni, mert továbbra is tanteremben kell maradniuk és nincs olyan szabad légkör, ahol jobban érez- hetnék magukat. A tantestület is közepes szintű, elég széthúzó, a tanárok sem mozognak otthonosan, kényszeredetten jönnek össze. Mindenki rábólint a döntésre, de utólag mondogatják, hogy nem így, hanem úgy kellett volna. Az idősebbek nem is akarják, hogy a fiatal pedagógusok közvetlenebbek legyenek. Nem helyeslik azt sem, ha a fiatal tanár annyira leereszkedik a gyerekekhez.

Mehettem volna más iskolába is tanítani, de például Soltszentimrére nem vágytam. Ott még önzőbbek s zárkózottabbak az emberek. Itt sem sokkal jobb a légkör, de az emberekben van egy kicsi közösségi érzés és valahogy közvetlenebbek is. A szülők is

51