Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 11. szám - Pomogáts Béla: Megbékélt lázadó (Féja Gézáról)
1937. március 15-én ő olvasta fel a Nemzeti Múzeum lépcsőin a Front kiáltványát, a a plebejus demokratizmus követeléseit. Természetes szerepe, helye volt a népi írómozgalomban, ha olykor ellentétbe került is a mozgalom más vezetőivel. A legnagyobb hatással ő emelt szót annak érdekében, hogy a népi élet mélyvilágából felkerült paraszti tehetségek tárt kapukat találjanak a népi irodalom táborában, az egész magyar irodalomban. E tehetségek felfedezésében és felkarolásában fáradhatatlannak bizonyult, ügybuzgalmát igazolta, hogy Szabó Pál és Sinka István előtt is ő egyengette az utat. írói munkássága a mozgalom rendjében és sodrában alakult. Elsősorban publicisztikai tevékenységet folytatott, a közíró meggyőződése és indulata hatotta át két történelmi tanulmányát is: az 1939-ben megjelent Dózsa Györgyöt és az 1942-ben közreadott Örök magyar márciust. Mindkét könyve a magyarság forradalmi hagyományait hirdette, népszerűsítette, az igaz Dózsa-kép kialakítására és a népi 48-as tradíciók erősítésére törekedett. A társadalmi átalakulásért küzdő publicista tollával készült bizonyára legnagyobb hatású munkája, a falukutató irodalom klasszikus alkotása:a Viharsarok is, amely a Sárközi György által szerkesztett „Magyarország felfedezése” című könyvsorozat keretében 1937-ben került az olvasók elé. E könyv a Márciusi Front forradalmi vállalkozásainak csillaga alatt született, szociográfiai pontossággal, egyszersmind politikai éleslátással ábrázolta a Tisza és a Maros szögében élő szegényparasztok, zsellérek, cselédek nyomorúságos sorsát, a nagybirtokrendszer embertelen hatalmát, és hirdette meg a paraszti fölszabadulás múlhatatlan történelmi kényszerét. Illyés Puszták népe, Kovács Imre Néma forradalom, Erdei Ferenc Futóhomok, Veres Péter Az Alföld parasztsága. Darvas József A legnagyobb magyar falu és Szabó Zoltán A tarái helyzet című munkája mellett Féja könyve jelenti ma is a népi szociográfikus irodalom egyik nagy értékét és eredményét. A Viharsarok a valóságot rögzítette, a közvetlen tapasztalatot mutatta be. Elsősorban mégis mozgósítani akart, az átalakulás sürgető szükségességét bizonyította, azt, hogy a magyar szegényparasztság sorsának felemelése és révbe jutása minél előbb forradalmi változásokat követel. Ezeknek a forradalmi változásoknak a szolgálatában látta a „szabadcsapat”: a népi írómozgalom hivatását. „Itt a déli Tiszavidéken — írta —, Magyarország örök viharsarkában különösen élesen látható a feladott nagy történelmi kérdés. (...) A történelmi fordulat tervének elkészítéséről és a közösség tusakodásának vállalásáról van tehát szó. Ezért a könyvemet azoknak ajánlom, akik »felfedezik« a mégiscsak legméltóbb emberi élnivalót: a cselekedetet.” A Viharsarok valóban forradalmi riadót hirdetett, ebben a könyvben került Féja Géza legközelebb választott hivatásához, ahhoz, hogy egy nagyszabású demokratikus népmozgalom egyik organizátora és vezetője legyen. A hatalom is észrevette a könyvben rejlő kihívást, nem habozott megtorolni a lázadást, és hamarosan bíróság elé citálta a szerzőt. Féja Géza összesen hat alkalommal állt az ellenforradalmi rendszer bírósága előtt; pereinek története a magyar progresszió históriájának egyik fontos dokumentuma. Nemcsak publicistája és szociográfusa volt a szüntelen harcban álló népi mozgalomnak, hanem irodalmi kritikusa is, aki irodalomtörténeti művekben és napi kritikákban egyaránt a népi irodalom pozícióját akarta erősíteni. Tanulmányait és bírálatait elsősorban a népi mozgalom „előtörténete” gyanánt számontartott Ady, Móricz, valamint Szabó Dezső, illetve a mozgalom körében fellépő Tamási Áron, Szabó Pál, Sinka István és Veres Péter munkásságának szentelte. Jó szemmel vette észre kedves íróinak művészi karakterét, egyéni vonásait, a versekben és regényekben testet öltő újszerűséget és szociális mondanivalót. Kritikai tevékenységét is eleven publicisztikus szenvedély hevítette; irodalmi tanulmányaiból is kitetszett, hogy nemcsak magára az irodalomra akart hatni, hanem az életre is. Kritikai és történeti munkásságának határozottan „ideologikus” jellege volt, kidolgozott elvek birtokában ítélte meg az irodalmi jelenségek 43
