Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 11. szám - Tornai József: Nászmenet (elbeszélés)
Hangjuk egyre gyöngébb lett, a lovászgyerekek már lerogytak a szamarak mellé. Most sírt mindenki: hangosan zokogtak a föláldozottak testvérei, bátyjai, apja, anyja. Zokogásba fulladt a kórus is a mélységben. Néhány szaggatott sikoltás hangzott még és tökéletes csönd lett. A föntmaradottak mind a gödör széléhez tódultak, úgy néztek le a nők, férfiak, gyerekek, állatok, virágok mozdulatlan hekatombájára. A szekerek fáját látni se lehetett a hajak, karok, fátylak, szirmok, leveleságak alatt. László a királynő sudár alakjára szögezte tekintetét, szemét elvakította az aranylánc, mintha a királynő visszapillantana rá. Most mindenki őrá nézett. Kezével lassan odaintett a hátul álldogáló, lapátos férfiaknak. Erre mindenki a friss földhányásnak esett: kézzel, bottal, ásóval, ami kezükbe akadt, temetni kezdték az óriási anyaméhet, a nap rejtekhelyét, a közös nász fészkét, ahol most népük annyi szüze és asszonya osztozik királynőjével az égi gyönyörben. Lihegve és izzadva dolgoztak az élők, hogy elzárják maguktól a halottak minden visszaútját. Estefelé már egész halom emelkedett a sír fölött. Száz és száz csupasz láb ugrott rá, hogy simára, keményre tapossák a friss, puha agyagföldet. Itt kellett az új oltárt, a király és az új királynő hajlékát megépíteni, fából, aranyból, díszes kövekből és szövetekből. A letaposott földre virágot, szőnyeget terítettek. Az oltárköveken már magasra szállt az ünnepi tűz füstje. Már szóltak a boldog, türelmetlen fuvolák, csöngettyűk és bőrdobok. Már mindenki tíz körömmel lakomázott a nyársonsütött ökrök oldalából. És akkor hozták. A fasor elején megjelentek a fehér ruháik, ezüst karikáik lengése, csillogása, énekeik dallama közben megkötözve hozták a feketehajú arát. Az isten új istennőtársát. Most még csak egyszerű vászon volt a testén, mezítláb lépkedett az úton, amit László olyan jól ismert. Kíváncsian leste az arcvonásait. De még messze voltak, még nem láthatta jól a nagy haj alatt. Férfiak és nők most félkörben álltak a sebtében fölállított nyárfaág- tető alatt, az oltár, az egyenesen lobogó, nagy tűz előtt. A tüzet nézték, nem néztek a közeledőkre. Ő háttal állt a tűznek, mellette papjai. Egyre közelebb és közelebb értek. Megrándult a szíve, mert megismerte: Erzsébet volt a kötelek közt. Már ott voltak a gyülekezet körében. Még egyre énekeltek, csak a Megkötözött volt néma. László döbbenten, tehetetlenül kereste a tekintetét. De a nő szeme nem rebbent: kedves volt, ünnepélyes és ismeretlen. Most odaállították mellé és neki el kellett vágnia kötelékeit. Ekkor vörösarany ruhát adtak rá, fejét magas, lángalakú koronával díszítették. Egy pap cserépkorsót adott mindkettőjük kezébe. Ott álltak fölemelt korsókkal, szobrok voltak, ötezer éve vártak erre a pillanatra. — Üdvösség a nap bátyjának és húgának! — kiáltották föltartott karral a lobogó szemű férfiak és nők. A nap bátyja és húga pedig leereszkedett közéjük a virágokra, fűre levelekre, amin álltak. Mindegyikhez külön-külön odaléptek, mellére hajoltak és megcsókolták, azok meg vissza. Ritmusa volt ennek, mintha lassan, nagy körben táncolnának. És most az örökös egységről szólt az ének, arról, hogy amikor a király és királynő egybekel, nászukba belevegyül az egész nép. Az ő nászuk mindnyájunk násza, akik itt vagyunk az ágtető alatt, de talán mindenki másé is, aki él és népet keres, amely íme, vállára hajol és megcsókolja. így folyt ez a mindenkit személy szerint láncába-ölelő szertartás. Aztán eljutottak a sor végére. Akkor visszakísérték őket az oltárhoz. A tüzet nagy agyagedényekből loccsantott vízzel eloltották. Sisteregve, sziszegve sűrű gőz szállt az égnek: ebben a felhőben szálltak ők a magasságba. Mire visszatértek, isten és istennő voltak, a sötétségben megtartva nászukat, úgyhogy most meztelenül álltak ott, egymást átölelve a sötétségben. így kellett őket a földről fölemelkedőknek, násztársaiknak megpillantaniok az újra föl lobbanó tűz piros fényében. Megint szobrok voltak, de most már a szerelem szobrai, most már azoknak a jelvénye, akiknek parancsoltak, akiknek csókja halhatatlanná tette őket. 38