Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 11. szám - Tornai József: Nászmenet (elbeszélés)

Élvezettel nézett rá, de egészen mást látott. Még csak nem is a fülükben lótuszt viselő meztelen lányokat; a hosszú, piros halakat, melyeket a vendégléccel megtámasztott csónakokban hoznak barna legények a tenger távolabbi vizéből. Azt látta, amit az orvos nem vett észre: a fehér ruhás nők már percek óta jöttek befelé a szobába és szó nélkül belemerültek a vászonfalak fényfehérjébe. Mindegyik az ő szeretője volt. Igaz, egyik sem a szerelme. De mikor kigombolta a blúzukat, mindegyiknek azt mondta: szeretlek, téged szeretlek a legjobban. És ettől megvadultak, megvonaglottak és tüzeltek, mint a vulkán, a szemük kifordult és olyanokat mondtak, makogtak, lihegtek, amin most már csak nevetni vagy szégyenkezni lehet. Csupa hülyeség volt. Csak ott, azokban a helyzetekben volt meg az értelmük, ott költészet volt minden lihegés, elharapott szótag, közönséges vagy túlfinom jelző. És az igék, amiket ezek a nők kimondták!

Szeretnie kellett, letérdelni, lefeküdni, inni a hajukat, a leheletüket, a bőrüket, a sötét szemüket és beléjük merülni, amennyire akarták, amennyire lehetett, mert sose lehetett eléggé. Valahol fal volt közte és köztük, azon nem lehetett áthatolni, meg átmászni sem, akárcsak amikor képre akart valamit vinni az életéből, sőt, mindenkinek az életéből. Végül is nem tud az ember egészen szerelemmé, szavakká vagy képpé válni.

Az orvos megint megkérdezte: — Szeretnél elmenni valahova, szeretnél sehova se tartozni? Nem az az érzésed, hogy neked egyfolytában utazni kellene?

A nők most már mind ott álltak és néztek rá. És az anyja is nézett utána, ahogy a kiskapun kirohant a fagylaltért. Hosszúszárú gatyában futott és talán még mindig ott fut, mert tudja, hogy anyja nézi, és visszavárja és este neki fog dűlni a térdének, mikor fáradtan üldögél a tűzhelye mellett és akkor is tördeli a kukoricaszárat, hogy másnap befűthesse a kenyérsütőkemencét. Hát ezért volt minden, amit azóta csinált, vétkezett, szeretett, szenvedett, kifejezett magának és másoknak? Ezért, hogy lássa, amint az anyja most megigazítja a fejkendőjét, amit még nyáron se vetett le és rámosolyog? Az egész kert ott van mögötte, a girbe-gurba, gyantás szilvafákkal, a fák térdéig fölérő kövér gazszárakkal, amiket megkímélt a kapa?

— Don Juan az anyjára emlékezik? — kérdezte most a legbarátibb mosollyal az orvos. Fölállt a székről, belekarolt és együtt mentek ki a nők sorfala között a szobából. Ferenci nagyon szerette ettől kezdve dr. Kintit. Azt mondta neki:

— Gyuri, neked, sokkal tovább kell élned, mint nekem. Nem bírnék ki egy napot sem, ha nem számíthatnék többé rád.

És az idegen nő, az a lány, az a nyurga, fekete kontyú, most itt tolja a fasorban, mintha legalábbis járóképtelen beteg volna. Ül a tolókocsiban, annak a melle, keze, ropogós fehér köpenye, kölnijének a szaga ott van a feje mögött, közvetlenül, megfoghatóan. Mind a ketten előrenéznek a fasorban, az meg most mintha lejtene egy kicsit délkelet felé, arra, ahol a puszták kezdődnek, ahol még sohasem járt senki az ittlakók közül. Még ő sem. Fejük egymás mögött, beszélni szeretnének, de hát így lehetetlen, egészen lehetetlen.

— Kinti Gyuri folyton meg akarja oldani az életemet. Azt akarja, hogy utazzak, vadember legyek vagy mi a csuda. Isteni fickó! Mintha nem tudna mindent, amit én is tudok mintha nem ismerné a rejtélyeket bennem. Mondjam azt, hogy bennünk? Szétesett ember vagyok, de miért? Mert nem tudtam kiegyezni a világgal, mert minden ellenem mond. És főként, mert valamit keresek, ami lehet, hogy puszta agyrém. De mindig agyrémekből született valami isteni dolog. Valami új. Kinti persze attól fél, hogy megárt nekem a túlságos szabadság, ahogy én éltem, tudja, meséltem már róla: nőkkel, az időmmel, a filmjeim képeivel. Csakhogy én még most is fuldoklóm. Nem játszott kislánykorában olyat, hogy a teli dézsában mosófazekat nyomtak a fejére, meddig bírja ki levegő nélkül? Mi sokszor játszottunk. Én még mindig úgy vöröslők, rettegek és kap30