Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 11. szám - Németh László: Kiadatlan írások (A Plamen szerkesztőségének, Debreceni matiné, Veres Péter halálára)
A költő azt hiszi az éj fokán, hogy úr lesz a jövendő birtokán. A költő azt hiszi az éjbe veszve, hogy élni fog önmagában mint eszme. Pedig az eszme nem csillog magában, eloszlik az emberek agyában, összevegyül az aggyal, mint a péppel, ebbe a kétséges masszába fészkel és ebben az állhatatlan anyagban szétmállik a szent Forma szakadatlan. Nem tudom, kell-e magyaráznom. A vers csak a költő fejében az, ami — ha tovább nyomul, hatni akar, hozzákeveredik az olvasó agya: ez a kétséges massza, amely ahány agy van, annyiféle kockává gyúródik — s a sok kocka együtt egy mozaikat ad, ebbe foglalva össze a széttöredezett képet. A költő szelíd rezignációval, mintegy megbocsátással veszi tudomásul a tényt: „néhány elmében csillog csak költeményem”. De van őneki erről a viszonyról indulatosabb mondanivalója is, — s Csokonai csontjaiba öltözve, egy másik versében — Csokonai gúlája előtt — ezt borítja ki. Ennek még az alcíme is — Ünnepi beszéd helyett — idemutat. Hallgassuk csak! Hagyjátok ott a sírt, ahol van neki ott százharminc éve jól van! Az ember léte pillanatnyi, — minek a nemlétet bolygatni? Itt van a gúlája! Minek? Vessétek olvasztó kohóba! Ő nem volt öldöklő tirán, nem volt népének fáraója! Ő nem ércgulákért dübörgött, egy-két fának kereste lombját, egy elhagyott zugot könyörgött, Nagy Debrecennek egy atomját. Még most is hallom, hogy hörög ... Rajtatok csillogó talár, őrajta csillognak a csontok. Nyomjátok jobban föld alá! A költő itt megmondja: menjetek fenébe az ünneplésetekkel! Ha azt, ami kellett volna, városotok egy csendes zugát nem tudtátok megadni, gúnyotokkal, közönyötökkel idő előtt sírba fektettetek, most már hagyjátok békén ott — nem volt fáraó, hogy gúlákat állítsatok fölé. Mit felelhetünk mi, ünnepelni akarók, erre a szellem-szóra? A Mozaik költőjének azt mondjuk: köszönjük az elnézést, hogy a természet törvényeként magyarázod a műveket eltorzító renyheséget — de mi tudjuk, hogy a nemzeti műveltség nem is annyira művekben, mint abban a kétséges masszában, pépben lakik, amely ezeket a műveket megérti, tovább gondolja, a nép közkincsévé teszi — nem fogadjuk el rezignációdat, hanem szégyenkezünk, fogadalmat teszünk, mielőbb fogékonyabb pépet Ígérünk verseidnek, hogy ha mozaikként szét is törik, maga a mozaik is méltó legyen hozzád. Az indulatosabb szóra meg mi is keményebben válaszolunk. A szenvedéseidnek, tudjuk, az az egy jutalma volt, hogy szép dolgokkal foglalkoztál, — ehhez olyasmit, ami a tied, nem lehet hozzáadnunk, a nemlétet csakugyan nem tudjuk bolygatni. Műved azonban, ha nem is vagyunk méltók rád, nemcsak a tied, a mienk is: mi sajtoltuk ki belőled, s a mi örökségünk marad, s erről az örökségről nem akarunk lemondani. Ide sem azért gyűltünk össze, hogy a te megszolgált nemléted bolygassuk, hanem a kibontott bugyrot, a ránk maradt kincseket szemügyre venni. 8
