Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 10. szám - SZEMLE - Ágoston Éva: Héra Zoltán: A világ öt sebe
megfigyelést találunk a könyvben pl. a groteszkről, a költő „alakoskodásáról”, a reménytelenség és a reménynélküliség különbségéről. A költői pályarajzokban egyre nagyobb tért hódít az önálló verselemzés. Anélkül, hogy elhanyagolná a kötetek és az életmű rejtettebb kapcsolatait, mélyebb rétegeit, Alföldy is hangsúlyosan foglalkozik Kálnoky László néhány kiemelkedően fontos, „reprezentatív” költeményével (Október, Szanatóriumi elégia, Hé- rosztratosz, De profundis,Széljegyzet, XIX. Henrik stb.). E versek elemzése során mutatkozik meg Alföldy Jenő módszerének legrokonszenvesebb oldala. A ma divatozó különféle „iskolák” és „tudományos eljárások” idején ment tud maradni a sablonoktól, a mutatványoktól, a nagyképűségtől. A műből és nem prekoncepcióiból indul ki. A verset annak tekinti, ami, költészetnek, és nem ,,szöveg”-nek. Verselemzései talán nem is „igazi” elemzések (semmiképpen nem tudósi mutatványok vagy iskolás egyszerűsítések), hanem értelmezések, kommentárok. Nem hódol tiszavirágéletű elemzési módszereknek, nem bűvészkedik, nem eredetieskedik. Fő figyelme a versszerkezetre és a költői szemlélet eredetiségére (a költő képteremtő művészetére, a nyelvi eszközök aprólékos elemzésére) terjed ki. (Talán csak a verstani vizsgálatot hanyagolja el.) Alföldy mértéktartó stílusban, hajlékony, érzékeny megfogalmazásban rajzolja meg Kálnoky- képét. Nem titkolja, hogy szereti témáját, vonzódik a „mű megvalósító” lírához, becsüli Kálnoky groteszk iránti érzékenységét. Tartózkodóan, mértékkel bírálni is mer és tud, a költői pálya lapályaira, a kevésbé sikerült darabokra is rámutat. Ez jogosít föl, hogy mi is szóvá tegyük az esszé néhány „félre”-szerű kiszólását, túlzó, nem sokat mondó általánosítását (pl. a huszadik századi ún. objektív, áttételes költészetről), máskor kissé teoretikus megjegyzését (pl. a műfordítással kapcsolatban), amelynek a vizsgált anyag szemmelláthatóan ellentmond. Néha túl sok puskaport veszteget a maga korában talán hangsúlyos, de ma már jelentéktelennek tűnő (még a név nélküli idézésre se mindig érdemes és méltó) kritikai megnyilatkozások bírálatára. Ugyanakkor rá kell mutatni Alföldy eleven és találó asszociációira, remek irodalmi és képző- művészeti párhuzamaira. Ezek a magyar és világ- irodalmi analógiák (pl. a Petőfire, Nagy Lajosra, Thomas Mannra, Baudelaire-re utaló célzások) egyfelől kitágítják a Kálnoky költészetére vonatkozó megállapításokat, másfelől megéreztetik ennek a lírának a magyar és az egyetemes művészetben elfoglalt helyét, szerepét és jelentőségét. Aligha valószínű, hogy egy irodalomtörténeti fölkészültségű, mégoly elevenen megírt tanulmány nagyban hozzájárulhat valamely költő „népszerűsítéséhez”. Nem is ez a föladata. Arra viszont Alföldy könyve példaszerű vállalkozás, hogyan járulhat hozzá a kritika a költő irodalom- történeti helyének megfelelő kijelöléséhez és művészi értékének méltó megrajzolásához. (Akadémiai Kiadó, 1977.) TÜSKÉS TIBOR HÉRA ZOLTÁN: A VILÁG ÖT SEBE Egy kötettel gazdagabban Héra Zoltán műveiből, egyre egységesebb a lelet. Héra műhelytitka: állandó szemlét tartani önmaga, kortársai és a világ felett. Legszemélyesebb tartalmú gondolatai—írásai = egyetemlegesek, jóllehet a sorsproblémák újból és újból boncoltatnak, ítéltetnek. Alaphelyzetek, érzések gyűrűznek tovább az évek sodrában. A mozgás irányát talán Bretter György dialektikus látásmódjához hasonlíthatnám. Az érvényes értékrend, esztétikai—filozófiai hitvallás át meg átszövi gondolatait. Ő maga így vall: „A személyes hangú esszé nem szakmákat akar ráncbaszedni, hanem világokat.” A belső és külső világét egyaránt. „A világ öt sebe” négy ciklusba sűrített vallomástáró. Személyesebb, mint az 1974-ben megjelent „A költemény felé” c. kötete. Jóllehet mindkettő szemle, fölmérés, vallomás, de ez a mostani közvetlenebb, telítettebb hangon szól hozzánk. Mintha igazolná előző könyve elé írt sorait: „Amikor előresietek versben, azt megpróbálom utolérni gondolatban. És nyomozok tovább.” Az új „nyomozati anyag” tartalmazza, megerősíti a már korábban feltártakat, csupán a rendezési elv lett más, a közlés folyamatosságában is összegező. Az első fejezetben mintha kérdést fogalmazna meg: kinek adatik meg látni-érezni a tiszta eszményt? Talán annak, akinek a szülőföldhöz kötődés örökös vérátömlesztést jelent egy humanista, emberközpontú élet fenntartásához. A sikerbuktatók elkerüléséhez. „Munkák és napok” kellenek ehhez, amikor a még oly ifjú ember rá- érez a munka örömére és „kévekegyelmet adó” kézzel teremti „karcsú búzaasszonyait”, s eljut a fölismerésig: „versszavak nélkül dologtalan a táj”. A tiszta eszményt sugallja számára az első forrás: Berzsenyi Dániel. Példakép legyen a költő! De miként? Meg kell küzdenie önmagával, a világgal. A legendákkal, babonákkal. Érezni, érteni bőrén idegen sorsokat. Igen, az értés nagyon fontos: az ember—állat—környező világ értése, kezessé bűvölése. Ehhez azonban látó szem kell: táj-interieur, életmisztérium, születés—halál szintézise = újjáteremtődés, a teremtés törvényeinek felismerése. Mi ád erőt? Igen, a természet: vele egynek lenni, belőle fényt meríteni. De a fény mellett ott az árnyék: a „Tettenérés” lélekben megnyomorítottjai. Héra Zoltán a szülőfalu vallásmisztériumaiból ocsúdva idegenbe kerül, majd kollégiumok falai fogadják be, ahol „nem magyarázzák, de gyakorolják a szabadságot”, ahol „vérszerintinél is 94