Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 10. szám - MŰVÉSZET - Buda Ferenc: Dolgoznék veletek együtt…
E kollektív tiltakozás lehetséges módozatai közül az egyik legfigyelemreméltóbb — számomra mindenesetre a legrokonszenvesebb — az, amelynek megvalósult tetteit, eredményeit e kiállítás érzékelteti, tudomásunkra hozván azt is, hogy sivatagosodó jelenkorunk szellemi talajerózió-rongálta állapotában sem vagyunk kénytelenek szintetikus táplálékon, idegenből behurcolt — netán helyben honos — útszéli giz- gazokon, avagy a szikes homokpusztaság ölén árválkodó szamárkenyéren tengődni. E tárgyak alkotói — a Stúdió tagjai — kifogyhatatlan energia- és vitamintartalékból: a népművészetből merítenek, azt gyarapítják, éltetik tovább. Évek óta folytatott közös és egyéni munkálkodásuk a puszta értékmentéssel csak részlegesen és felületesen azonosítható: több is, fontosabb is annál. A néprajz, a muzeológia szakemberei azok, akik fölkutatják, begyűjtik, értelmezik, rendszerezik, tárolják, tartósítják múltunk tanúit, a kallódó, pusztuló tárgyakat, eszközöket. Tevékenységük hasznos, sőt nélkülözhetetlen. Ám ne feledjük: mentési munkájuk egyidejűleg holtányilvánítási aktus is. A múzeumi tárlókban elhelyezett — de kivált a raktárok mélyén rejtező — szőlőmetszőt, szigonyt vagy pásztorkészséget a legkorszerűbb tudomány sem képes föltámasztani. Célja is, szándéka is más. Hiába tölt meg hatalmas könyvtárakat a fönnmaradt, megóvott s javarészt földolgozott latin nyelvű irodalom—a latin attól még holt nyelv marad: már egyetlen nép sem beszéli. Kajsza ugyan kissé a párhuzam — mint minden hasonlat vagy metafora —, de nézetem szerint e fiatal emberek egy kishíján elfelejtett nyelvet: látható, tapintható nemzeti anyanyelvűnket — tárgyi kultúránk, sajátos népi ornamentikánk nyelvét mondják, tehát éltetik tovább a jelenben, de remélhetőleg a jövőben is. Természetadta anyagokból, amit létrehoznak, abban a magunk s a velünk rokon kultúrájú népek arcára ismerhetünk. Munkájuk értelmét, fontosságát elsősorban ebben látom, azonfelül, hogy mindennapjaink színterét otthonosabbá téve bennünket élni segítenek. Mert tárgyaik a használatra készültek. Ifjú mesterek, öcséim, húgaim, mintsem hogy szavakat fűzzek itt hosszú fonálra, inkább mentem volna, mennék veletek fiástul faragni, bőrt szabni, háncsot fonni, réztálat: domború napkorongot kalapálni az idén is éppúgy, akár az elmúlt év nyarán oda, ahol kölykeim sátra elé leszállt a fia-sólyom. Dolgoznék veletek együtt, amihez nem értek, azt csak nézném csudálattal, lesvén a surrogó korongon szemem láttára edénnyé alakuló agyagtömböt, karcsún-öblösen mint asszonyosodik. Énekelnénk a napenyészetkor meggyújtott, de olykor hajnalig elvilágló tűz mellett — miért is? Hogy világítson és melegítsen mindkettő: a tűz is, az énekszó is, hogy a zajgó motorok s a Tisza torkába igyekvő Bodrog bűzhullámai fölé derengő fátylat vonjon a dünnyögő dallam s a fűzkéreg keserű illatú füstje. Újszülött lányom arasznyi lába áthághatatlan akadály lévén, maradnom kellett. De távol tőletek itthon sem voltam. Néhanapján még aggódtam is miattatok, hisz oly változékony a mindenkori időjárás. Ti is tudjátok, én is tudom, mit viseltek a vállatokon. Bizony, nem selyemkendő az, amit a szellő is könnyedén sodorhat, hanem hordozni való, súlyos teher. Közösségtudatunk egy része tirátok bízatott, eszméletünk folytonosságát fonjátok-szövitek tovább ti is. Mit mondhatnék hát végezetül? Erőt kívánok nektek és egyetértést közöttetek, hogy a közös ügy kárt ne szenvedjen. Hogy korunk és nemzedékeink arcáról le ne töröltessék az emberi vonás. Kívánságomat hadd toldjam meg egy — minden szentekre célzó — szelíd óhajjal: a kéz, a ti gyönyörűt tudó kezetek magatok felé soha ne hajolják. Köszönöm, hogy bizalmatok révén megnyithatom ezt a kiállítást. 84
