Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 1. szám - MŰHELY - Balogh László: Ady Endre Száz hűségű hűség c. versének elemzése

Cselek, barlangok, vermek, kárpitok,

Bozótok, lárvák, segítsetek rajtam.

Bár a nyelvi jelrendszerben megvalósításkor elmaradt e mondat végéről a felkiáltó jel, (melyet Ady sohasem használt), e költői magatartás minősége szerint invokáció, segítségül hívás. „Szókimondó bajban” segítségként Ady csupa olyan képet sorakoztat fel, mely valamilyen módon az elrejtőzés, kijátszás jelentését hordozza. A „cselek” egészen közvetlenül visszautal a vershelyzetbeli „alakos játékra”, hiszen éppen megtévesztése, kettős kódolása révén a versteremtés valóban „csaló játék”. A „barlangok, vermek, kárpitok, bozótok” jelképei szintén a költő igazi üzenetének elrejtését, leplezését, titkolását sugallják. Ady legeszméltetőbb felfedezése mégis a „lárvák” metaforára találása. Valóban „lárva” a költő által szükségképpen használt szó, az eszköz-jel, hiszen képpé, jelképpé transz- formálásuk után ugyanolyan minőségi változáson mennek keresztül, mint a hernyóból átalakult pillangó. S a második költői magatartás képstruktúráját éppen ebből a motívumból fejleszti ki Ady:

Ki száz alakban százszor volt szabad S minden arcához öltött más mézét,

Éljen és csaljon titokba-veszetten,

Mert bárki másnál több és gazdagabb,

Mert csak a koldus egy és leplezetlen.

A „száz alakban” motívuma egyformán erős szállal kötődik az első költői magatartás többjelentésű metaforájához, a „lárvához” és a vershelyzetbeli „alakos játékhoz”. A „szabad” is visszakapcsol a „cselek” és a „játék” motívumához, hiszen más költők és költeményeik normái által nem kötött teremtő munkájának önmaga szabta törvényeit jelképezi.

Ez a „száz alak” vonatkozik saját „bárki másnál több és gazdagabb" költői személyiségére, de ugyanakkor jelképezi e személyiség „százszor-zárt titkait” mindig új és új „alakban”, metaforákban közölni vágyó verseit is.

Ady költészetének, költői tevékenységének éppen az a titka, hogy minden „titkához”, „zord gondjához”, gondolatához, „arcához” mindig más „mézét” öltött, mindig újabb és újabb jelképeket és jelképrendszert teremtett.

A „mez” metaforája gazdag lehetőségeivel visszautal az első költői magatartásban segítségül hívott motívumok közül a „kárpitok” jelentéséhez, újra más jelképpel kifejezve a költői közlés kettős kódolásának elrejtő, beburkoló, leplező jellegét. Saját személyiségének bonyolult voltát is, mint „pacsirta- álcás sirályt” jellemezte Ady. (Az anyám és én). S egyre bonyolultabbá válik a vers motívumrendszerének működése is, de ugyanakkor mindjobban feltárja a domináns motívumok, képek összefüggését és szerkezetét. Az „éljen” az alkotói létállapotról szólván azt jelenti: alkosson. A „csaljon” pedig szintén a nyelvi jelrendszerben megvalósuló közlésnek megtévesztő, elrejtő, paradox jellegét hangsúlyozza, egyszerre teremtve összefüggést a „cselek” és az „alakos játék” motívumával. S miért „titokba-veszetten”? Nem csupán költői üzenetét, alkotói személyisége „tartalmát” állította Ady „szent titoknak”, de „szent Magát”, alkotói személyiségét, létét, sorsát is. Léte, akoltói és emberi sorsa éppúgy megfejtést, értelmezést, értékelést, megértést követel, mint az egyes versek és egész költészete. De alkotói „gőgjében", „ön-szerelmében” éppúgy elrejtőzött, beburkolózott személyisége „titkaiba”, mint ahogyan verseiben „mezbe” öltöztette „százszor-zárt titkait”. S a „titokba-veszés”, titokba rejtőzés motívum nyomban összefüggésbe kerül az előző költői magatartás ugyancsak rejtőzést, elbúvást jelentő metaforáival: „barlangok, vermek, kárpitok, bozótok”.

Ady már régóta tisztán látta önmaga „titkait”, tehetsége jellegét, irányultságát és saját helyzetét nemcsak a magyar költészetben, de általában a magyar életben. Alkotói öntudata, „gőgje”, „pogány ön-szerelme” a költemény világán belül ebben a költői magatartásban nyilatkozik meg legerőteljesebben. Különösen, hogy ezt a „bárki másnál több és gazdagabb” alkotói személyiséget „gőggel”, „dölyfösen” szembeállítja a „koldus” motívumával. Ady rendeltetésnek tartotta sorsát, költői létét

Ha költészetéről szólott, költői szerepét mindig úgy határozta meg, hogy ő a „Nagyúr" a katonái,, zsoldosai fölött seregszemlét tartó „vezér”. S mikor „melyvoltát” más költők teljesítményével vetette egybe, azokat is a „vezér”, a „Nagyúr” magasából ítélte lármás, ügyesen loholó „dalos senkik” „gyü- levész hadának”. S magához, az „Isten szörnyetegéhez” mérve még jelentékeny költőtársait is „úri halfamíliának” tekintette, s a győztes vezérhez képest ők zsákmányon osztozkodó „portya-hősök”, míg a „vezér” maradt örökre „titokba-veszetten”, „gőgben”, elrejtőzve, mindig más szerepben. (Város megvétele után)

Már az Akarom: tisztán lássatok-ban megfogalmazta Ady személyiségének autonóm jellegét: „Ma bárkinél különb vagyok.” Most ugyanezt közli még erőteljesebben: „bárki másnál több és gazdagabb” S a „gazdag” motívum egyaránt vonatkozhat költői személyisége „tartalmára”, és szavakból visszaalakított képeinek, jelképeinek többjelentésére. Ugyanígy a vele szembeállított „leplezetlen”, meztelen „koldus” is lehet a „titkokat” nem rejtő, „egyszerű” költő metaforája, de még inkább a „más mézét”

77