Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 9. szám - MŰHELY - Szekér Endre: Nagy Lajos és a Kiskunhalom
MŰHELY SZEKÉR ENDRE NAGY LAJOS ÉS A KISKUNHALOM Nagy Lajos munkásságát értékelte már a korabeli kritika és az utókor irodalom- története. E századi magyar irodalmunk jelentős összefoglaló és útkereső alkotói között a helye. Természetesen A magyar irodalom története 1919-től napjainkig című akadémiai kiadvány fejezet-elrendezése, sorrend-meghatározása nem jelent irodalomtörténeti értékrendet. Mégis figyelemmel kell lennünk arra, hogy a modern magyar lírában bekövetkezett nagy fordulatot jelentő József Attila után, mellette tárgyalja Nagy Lajos munkásságát, talán mintegy kiemelve ezzel Nagy Lajos szerepét prózairodalmunkban. Illyés Gyula egyik tanulmányában épp abban látta Nagy Lajos szinte irodalmi szemléletet, korszakot váltó jelentőségét, hogy a Nyugat első nemzedékének impresszionista színességével, pompázatosságával ellentétben mert egyszerű lenni. S ha most egyik legjelentősebb munkáját, a Kiskunhalmot vizsgáljuk, egyik fő kérdésfelvetésünk az, hogy Nagy Lajos ebben a műben mennyiben és milyen mértékben hozott újat irodalmunkba? „Az írás lényegének a valóság hű ábrázolását, az anyag mély átélését, a tendenciának a műben szükségképpen való, de nem durván kimondott, szinte önkéntelen és tudatosan észre sem vehető bennélését tartottam” — fogalmazta meg maga az író. Nagy Lajos kezdettől fogva földközelben élt és írt. Nemcsak a szülőföldről, Apostag- ról és környékéről, hanem a nagyvárosi, budapesti környezetről is vallott műveiben. Ezt a kettőséget azért érdemes kiemelni, mert vidéki környezetben lejátszódó írásaiban is megjelenik az általa olyan jól ismert valóság másik rétege: a városi kisember, a polgár. A fent idézett írói önvallomásnak teljesen megfelelt Nagy Lajos: igazán alaposan, nagy hűséggel ábrázolta a magyar falu valóságát a maga összetettségében. Külön meg lehet említeni az író „tendenciózusságát,” elkötelezettségét. Nagy Lajos sohasem tudott hűvös távolságtartással, a Flaubert kapcsán emlegetett „szenvtelenséggel” tekinteni a műveiben megelevenített alakokra. Hol rejtett ellenszenvvel rajzolta meg élősködő figuráit, hol pedig félig visszafojtott szenvedéllyel vallott a nincstelenek elviselhetetlen sorsáról. Kortársai is így látták. Schöpflin Aladár a kortárs valóság „hideg szemmel néző” ábrázolóját látta benne, aki „közelről”, sőt egészen közelről figyel, ábrázol, „fölébe nem emelkedve”. Ez a megállapítás a Kiskunhalomra is illik. Hasonlóképpen a „valóság megszállottját” értékeli Nagy Lajosban az utókor irodalomtörténésze: Illés László: „A valóság puszta leírása — úgymond — a valóság megváltoztatására késztet. Ez a szemléletmód és ez az ábrázolási módszer hozta magával, hogy ő lett a magyar szociográfiai irodalom legjelentősebb hullámának elindítója.” A Kiskunhalom feltétlenül új módszerrel mutatta be a harmincas évek magyar valóságát. A mű megjelenése előtt maga az író is sokat foglalkozott azzal, hogy miként lehet és kell a falu népét bemutatni az irodalmi művekben. „A falu népe az irodalomban” című cikkében 1933-ban azt fejtegeti, hogy legtöbbször „felülről” nézik a falusiakat, és úgy ábrázolják őket. Mások túlzottan eszményítik, nem a valóságnak megfelelő képet adják róluk. Sokszor érződik a művekben bizonyos gúnyos mellékíz, naiv helyzetben való bemutatás, az anekdotikus elbeszélés, a csattanós megoldás 63
