Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 9. szám - Ember Mária: Szerelmünk, Pentele (elbeszélés)
A fiú megborzong, egyre nagyobb zavarban van, ez bizony színpadiasra sikerült, kisanyám — gondolja —, de hátha téved, hátha ez egy átélt új ballada . .. Amikor felnéz, épp ujjal mutatnak rá. Boglyas, testes asszony áll az ajtókeretben, fényes pongyolában. — Ez ki? — A pongyola remegni látszik felháborodásában, rengnek rajta a szaténvirágok. — Hogy jött be ide? A fiatalember feláll, illedelmesen közli, hogy az ifjúsági szövetségtől van és az ajtón jött be. (Ez utóbbi mondat nem humor, hanem mentegetődzés. Nehogy azt higgyék róla, az ablakon mászott be. Leányszállásokon előfordul az ilyesmi.) A nők, nem is hitte volna, a pártját fogják: — Csak elbeszélgettünk egy kicsit... az elvtárssal — mondja a lenti, tésztaképe fénylik a gőztől és a gúnytól: hátha megijed az őket ellenőrző. Hátha épp őróla mondtak el valamit. — Mert a szobákban munkaidő alatt csak a betegek tartózkodhatnak — mondja szigorúan a házmesternő vagy gondnok-hölgy, s talán csak a maga igazolására, de azért alaposan megforgatja kezében a fiatalember megbízólevelét. („Én megbízom benned” — valahogy így mondta Karcsi — az nem lehet, hogy ez legyen az utolsó megbízatása . . .) — Majd én elkalauzolom az elvtársat — közli a házgondnok, s már sodorja is magával. A másik szobában szól az a csinos kis barna doboz a falon: a vezetékes rádió. Az előbbiben is látta a párját, de ott, úgy látszik, elcsavarták — csak azt lehet hallgatni, amit központilag adnak, mást a rádió nem tud játszani. Emebben a szobában is nehéz a levegő, bár a mosást már befejezték, kötélen lóg az eredmény, ablak persze csukva. A kis dobkályha előtt piszkos hálóing: egy állapotos nő; fel sem veszi a hivatlan érkezőket. — Mi jó készül? — hajol az instruktor a kályha fölé. Villával kavargat a nő valamit, egy fedőt tett meg lábasnak, kristálycukor barnul a tetején. — Viszem a Csöpinek — szól hátra a nő, ahol a gondnoknőt sejti. — Ezt meg viszem én! — emel ki a gondnoknő az egyik ágy végéből két sörösüveget. — Reggel óta keresem, vissza akarom váltani a betétjét, hát nem ellopták ezek a szarkák! Ez nem igaz! Egyetlen pillanatig sem lehet itt elöl hagyni semmit! A múlt héten a kötélről lopták le a melltartómat. Amíg én azt megtaláltam, és milyen állapotban . .. Tudnék mit mesélni az elvtársnak! Ezek a riherongyok! ... Az elvtársat nem ez érdekli. — Az a Csöpi? — kérdezi a másik szoba felé intve. — Tényleg beteg? Igaz, hogy csak huszonnégy forintot...? És hogy senki sem törődik vele? Mármint hivatalból. A szaténpongyola hóna alól újságköteg búvik elő; a gondnoknő nemcsak vinni jött, hanem hozni is: minden pokróc tetejére letesz egy IFJÚ VÁROS-t (miközben végigmotozza az ágyakat). Az elvtársat ez is érdekli. — Olvassák? — kérdi mohón a griIlázs-sütő nőt, holott az még az előző kérdés- csoportra sem válaszolt. — A férjem — köpi szinte a szót a nő. — Gyereket csinálni, azt tud, de elvinni innen, azt nem! Az instruktor felfogja végre, hogy a gondnoknő jelenlétében nem hajlandó nyilatkozni a Csöpiről. Jó, akkor maradjunk az ő bajánál. — Miért akarna elmenni innen? — érdeklődik. — Szédülök — közli a nő, és hasa elé emelve a kezét, lehuppan a lócára. — Mindenki el akar menni. Becsaptak ezek itt mindenkit. Én ápolónőképzőt jártam, azt ígérték, egészségügyi leszek, aztán beosztottak építőmunkásnak. Dolgozott mellettem egy 21
