Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 7-8. szám - Fehér Zoltán: Bátyai táltos és garabonciás hiedelmek
eszik abbul, és ő is olyan erős lesz. Odaültek szépen, ettek-ittak. Mikor arra került sor, hogy meg akarják keresztelni, beavassák ebbe a munkába, nem akart engedelmeskedni. Olyan követ fogott egyik a kezébe, hogy mindjárt meghalt, és vége volt a táltos- ságának. Nem akarták élve elengedni, mikor már megtanították erre-arra, hogy ne valljon ki semmit.” A szellemparancs ugyanis: engedelmesség vagy halál. Éppen így életével fizet egy másik monda hőse, aki boszorkány akar lenni, fölmászik az égig érő botra, s látja a világ minden szépségét és minden fortéimét, ezért meggondolja magát. Ez a boszorkány-monda motívum a sámánavatás égigérő fájának megmászására emlékeztet. Az égigérő fa más boszorkány-mondákban és hazugmesékben is él Bátyán. Összeférhetetlen táltosok Minthogy minden falunak van táltosa illetve garabonciása, mindegyikük a maga községét szolgálná, s ezen vesznek össze. M. Józsefné Fekete Julianna történetéből az egyik bátyai táltos nevét is megtudjuk. Ő a villámelhárítás tudományát szerezte meg a Túlvilágon, s esőért vívott más falvak táltosaival. ,,A tátos az született foggal. Mikor vöt hétéves, akkor elgyüttek érte. Tátosok gyüttek. Elvitték magukkal. Fölmentek velük a levegőbe, három év múlva gyütt vissza. Addig az anyja se tudta, hogy hol van. Gyura vöt a neve. És idehaza vöt több éven keresztül. És akkor megmondta az anyjának, hogy hol vót, hogy tátosnak kell neki lenni. Mikor lenn vöt, mikor akart esni az eső, ha meglátták az emberek, akik dolgoztak a határba, és látták, hogy gyün a Gyura, akkor pakoltak a kocsira, mert húzta a felhőt. Ő lent dolgozott. Neki nem vót szabad fönt lenni. Ez húzta az esőt. Az anyjának elmesélte, hogy ez azért van úgy, mert ű azt tanulta, hogy mikor jó eső gyün, akkor a tátosok azon veszekszenek . . . mer nem tudom . . . minden részirül van ... nem tudom hány tátos van a világrú . . . hogy jó esőt mindenki a maga falujának húzná. De mikor rossz eső, akkor is veszekszenek ők ezen karddal. És akkor amelyiket legyőzik, a rossz esőt annak a határjába viszik el. Nem tudom, hány évig vót lenn, akkor visszavitték. Azóta nincs is. Tizenkét éves korába vitték el másodszor. Elmesélte azt is az anyjának, hogy nagyfejszét a csur- gásba bevágni mélyen, ahogy lehet, és kenyérsütő lapátot melléje tenni. Akkor a gyeplőt annak a tátosnak elvágja, amelyik az esőt húzza, nem tudja tovább húzni. A tátosok ünge úgy van összeszabdalva, mert ott úgy veszekszenek karddal.” (A viharelhárításnak ezt a táltostól tanult módját kérésemre fényképezőgép előtt is bemutatta Julka néni.) Egy másik adat szerint versengés okozza a küzdelmet. „A főtátos legényei azt akarják, hogy ők is olyan erősek legyenek. Ott is van első, második fokozatú, mint az iskolában. Le akarják győzni a főtátost, de azt nem bírják, mert az nagyon erős.” Az országban többfelé ismert bika alakban való viaskodás itt csak egyetlen adatközlőtől került elő. Eszerint a Bikafoknál hét évenként egy fekete és egy fehér bika szokott öklelőzni. A küzdelmet nagy vihar követi. Ugyancsak egy ember mesélt szarvas alakban történő viaskodásról. A táltos és a sárkány Bátyán a határ minden zuga tele volt titokzatosságokkal. A Bakó úton éjszakánként fejetlen papok jártak, a Páskumon a tévesztő fűre lépve eltévedt még az ide való ember is. A Terengőben lófej alakú lámpások (lidérclángok) kísértettek, a szállásokon meg a szilvaőrző gunyhók öregjeit ijesztgették a bandásan muzsikálva röpülő boszorkányok még déli tizenkét órakor is. Nem csoda hát, ha az egykori külső legelő, ahol a rideg gulya legelt még a múlt század 60-as éveiben, szintén megtermetté a maga szörnyét, a sárkányt. 42
