Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 7-8. szám - Zelnik József: A hagyományok aranyága
a természeti népek életének példájára saját országaik paraszti életformáját is. Megindul, s ciklikusan visszatérő egyre erősödő európai eszmeáramlattá válik a népművészet felfedezése. A felfedezők között olyan neveket sorolhatunk, mint az angol Percy, a német Herder, Goethe, Schlegel, a Grimm fivérek, az orosz Puskin és Glinka. Természetesen ebből a felfedezéshullámból Magyarország sem maradt ki. Az észrevevés és rácsodál- kozás kezdeti szakaszai után, már Csokonai, később Petőfi és Arany költészetében meghatározó erővé vált a népköltészet, majd a mi századunkban a népművészet megközelítésének Bartók, Kodály, József Attila által művelt módja a kérdés megoldásának világméretekben is jelentős, s talán máig kellően ki nem aknázott eredményeit érlelte ki. Térjünk most vissza a már egyszer feltett kérdéshez: miféle tudás van a nép birtokában, melyet hagyományaiban nemzedékrőljnemzedékre átörökít? Ehhez először a nép és népi fogalmat kell tisztázni. Cocchiara a kiváló olasz néprajztudós a következő módon közelítette meg e kérdést: „A nép terminusnak a legkülönbözőbb jelentései lehetnek: a szociológus, a történész, a politikus valójában mind-mind a népről beszélnek, de ez a nép az ő szemükben mindig saját meghatározott erkölcsi, vagy szellemi érdekeiknek felel meg, amely érdekeket tevékenységük és gondolkodásuk határozza meg. A népi hagyományok kutatója is meghatározott osztályok felé fordul, de számára a nép nem csupán ezeknek az osztályoknak az összessége. A nép bizonyos életszemléletnek a kifejezése, a szellem, a gondolkodás, a kultúra, a szokások, a civilizáció bizonyos beállítottságaié, amelyek külön, sajátos, meghatározott jelleggel öltenek testet.” Majd így folytatja: ,,... a népi hagyományok jellegüktől függetlenül, mindig történelmi alakulatok, éppúgy, mint a nyelv, a közgazdaság, a jog ... A történelmet ugyanis nemcsak az uralkodók alkotják, hanem az elnyomottak is, sőt mindenekfölött ezek. A történelem az ő életük és az ő lelkűk... a folklórnak az a problémája, hogy meghatározzuk e jellemvonásokat, meghatározzuk mit kell népinek neveznünk, s mit nem. Kétségkívül népinek kell tekintenünk mindazt, ami az alkotás szempontjából mint valami elemi, természetes, a valósághoz, az érzékelhetőhöz tapadó jelenik meg előttünk, amennyiben nyilvánvalóan és közvetlenül hat érzékeinkre és kedélyünkre. Mindenesetre azt, ami népi, nem szemlélhetjük anélkül, hogy ne öntsük belé azon értékek szellemét, amelyek a hagyományokban rejlenek, amelyek mondhatni, a múlt szüntelen életerejében és jelen valóságában gyökereznek. S ezért a népi fogalmában az olyan egyén hajlamát, szükségletét és követelményét kell látnunk, aki másokkal együtt él, s aki nemcsak a saját leikével gondolkodik, hanem másokéval is, a hatalmas kis világéval, amely körülveszi, s amely magába zárja az egyén valóságát és történetét.” Azért volt szükséges, hogy ilyen hosszan idézzek, mert a témáról vitatkozók még sokszor napjainkban is a néphagyományokat csak a paraszti hagyományokkal, a népművészetet a paraszti művészettel azonosítják. Majd ebből a leszűkítésből következik az a tétel, hogy a parasztságnak mint történelmileg kialakult osztálynak a megszűnésével elmúlik a népművészet is. Hajói megnézzük, ez a téves tétel még többszöri átgondolás után is kihívóan kínálja magát. Hazugság lenne ugyanis azt mondani, hogy a parasztságnak nem volt döntő szerepe a népi kultúra, a népművészet kialakulásában. (Főleg annak napjainkban ismert formájában.) Ez azonban nem vezethet ahhoz az általánosításhoz, hogy a feudalizmusban kialakult paraszti osztály teremtette a népi kultúrát. Ezt a tételt ma már tényszerű kutatásokkal is meg lehetne cáfolni, hivatkozva például a szovjet tudósoknak a tárgyi népművészettel foglalkozó történeti összehasonlító kutatásaira. Feltételezve és igazolva a népművészet elemi összetevőinek a prehisztorikumtól induló szellemi folytonosságát. 5
